2009. Június 8. (Hétfő)

Már vasárnap délután lementünk Pécsre, mert másnap reggel fél9-re kellett menni a 400-ágyasba. Ez a pécsi Egyetem gyakorló kórháza. Egyszerűbbnek tűnt a nagymamámnál aludni, mint hogy hazulról menjünk, amihez 4-kor kellett volna kelni.
Bár megpróbáltam utánaolvasni a biopsziának, de még így is nagyon izgultam. Mondjuk, ahhoz képest, amit a neten találtam róla, teljesen másképp történtek a dolgok.
Nagyjából 7 körül ébredtem, lefürödtem és felöltöztem. Természetesen ennél a beavatkozásnál sem lehet kajálni előtte jó néhány órával, így a reggeli kimaradt. Azt az időt, amíg a menyasszonyom is elkészült és megérkezett édesapám, tévézéssel töltöttem. De nem jutott erre sok idő és igazándiból csak bambultam a tévére, nem fogtam fel, hogy mit néztem. Végig azon járt az agyam, hogy nem sokára belém fognak tolni egy hatalmas tűt.
Egyébként nem a „hatalmas tű” a legrémisztőbb, nem attól kell tartani. Sokkal inkább a „nem sokára”-n van a hangsúly. Az a „nem sokára” mindig egy fiktív fogalom.

A 400-ágyas egy viszonylag nagy kórház. Hét emeletes és két viszonylag nagyobb szárnya van. Egy régebbi és egy újabb. A biopsziát a régebbiben végezik. Tipikus 60-70-es évekbeli hangulat. Látszik, hogy foglalkoztak az épülettel, de ez inkább csak állapotmegőrzés volt, mint újítás. Hatalmas belmagasság, a falak fehérre vagy halványzöldre festve, nem túl erős neon világítás, régi, műanyag székek. És mindehhez természetesen a szokásos fertőtlenítő szag. Nos ebben a környezetben kellett várakoznom, körülbelül két és fél órát.

Természetesen pontosan érkeztünk. Egy félig-meddig homályos folyosó végén, egy hatalmas ajtó előtt kellett várni. Már sokan, körülbelül 8-10-en várakoztak előttem. Kevés idő telt el mire a hatalmas ajtón kilépett egy hölgy, az asszisztens, aki elkérte a papírjaim és közölte, hogy várakozzak. Leültünk és vártunk. A menyasszonyom és édesapám elkezdtek beszélgetni, de én akkor már arra képtelen voltam. Kb 10 perc telt el, amikor megint kilépett az asszisztens és behívott egy beteget. Tovább várakoztunk. Megint 10 perc és kilépett az a beteg, aki az előbb bement és az asszisztens megint behívott egyet. Újabb várakozás. Közben érkeztek új betegek is. Amikor a következő csere megtörtént, édesapám látván a várakozás okozta szenvedéseim odalépett az asszisztenshez és megkérdezte, hogy mikor fogok én sorra kerülni. A asszisztens csak annyit mondott, hogy várjunk. Hát vártunk. Nem nagyon bírtam már a fenekemen ülni, el kezdtem sétálgatni. Fel s alá. Aztán vissza, aztán megint oda. Ez egyébként valamennyire segített. Közben, a 10 percenkénti csere folytatódott. Arra gondoltam, hogy ha ez ilyen gyorsan megy, akkor viszonylag könnyen le fogom tudni a beavatkozást, és amennyire hallottam, senki sem üvöltött a fájdalomtól. Ez mind nagyon biztató! Aztán egyszer csak egy olyan beteget hívtak be, aki utánam érkezett. Ez, körülbelül másfél órás várakozás után minimum tapintatlan volt, de akkor inkább azt gondoltam, hogy taplóság. A következő „behívónál” megkérdeztük az asszisztenst, hogy mi alapján hívják be a betegeket? Az asszisztens azt mondta, hogy előbb azokat hívják be, akiknek csak ultrahangos vizsgálata van. Akiknek ultrahangos biopsziája van, később jönnek. Szuper! Hát ezért nem üvöltött senki! Az nyilván nem fájdalmas, ha egy zselés cuccon végig húznak egy másik cuccot az ember hasán. De bezzeg majd, ha belenyomják a tűt! Biztost ezért is csinálják ilyen sorrendben, hogy azok ne hallják az üvöltést, akik csak ultrahangra jönnek. Minden logikus.

Ezt a remek és hibátlan logikát körülbelül egy óra alatt sikerült levezetnem. Valóság alapja nyilván nem volt, de arra legalább jó volt, hogy eltelt vele az idő.
Két és félóra várakozás után végre az én nevem mondták. Egy „ki-tudja-mi-lesz” pillantást vetettem a szeretteimre és beléptem a nagy ajtón.
Az előtérben egy csomó kerekes ágy volt. Az egyiken egy bácsi feküdt. Emlékeztem rá, hogy bement, de nem jött ki. Nem mertem nagyon odanézni, de azt láttam, hogy a felesége állt mellette és a kezét fogta. Az asszisztens bekísért egy műtőbe és megkért, hogy feküdjek fel a műtőasztalra.
Onnantól kezdve, hogy beléptem a nagy ajtón, teljesen megváltozott a hangulat. Az asszisztens is és később az orvos is, borzasztóan kedvesek és nyugodtak voltak.
Szóval, felfeküdtem az ágyra. Nem kellett levetkőznöm, még a cipőm is rajtam maradhatott. Csak pár másodperc telt el és már jött is a doki. A beavatkozást Dr Harmat Zoltán végezte. Jött vele három medika is. Ők a háttérben álltak, kicsit előre dőlve nézték, hogy a doktor úr mit csinál velem. Néha közelebb léptek vagy pozíciót váltottak, hogy jobban lássák, hogy mi történik.

Na és akkor a lényeg, a biopszia.
A művelet egy ultrahangos vizsgálattal kezdődik. Ez szerintem, teljesen ugyanúgy működik, mint amikor a terhesség során a magzatot vizsgálják. Az én esetemben egy 3*3 centiméteres daganat volt a bébim. Gondolom, erre a műveletre azért van szükség, hogy az orvos tudja, hogy hova bök. Nos, hamar megtalálta a bébit. A következő lépéseket már mind előre mondta. Ez nagyon jó ötlet volt tőle, megnyugtatóbb, ha tudod, hogy mi fog történni.
Tehát a második lépés az érzéstelenítés volt. Egy nagyon hosszú, de vékony tűvel elkezdte átszúrni a hasfalat, végig a daganatig nyomva. Erre azért van szükség, mert nem csak a hasfalat, hanem végig azt az utat, amit majd a nagy tű fog végigjárni, el kell érzésteleníteni. Az egész beavatkozásnak ez volt a legfájdalmasabb része. Azt persze említenem sem kell, hogy annyira azért nem fájt, hogy üvöltettem volna. És persze a három medika jelenléte is segített ebben. Ez a lépés körülbelül 20-30 másodpercig tartott. Az érzéstelenítő hatása körülbelül addigra jön meg, mire összeszerelik a nagy tűt. Ekkor megkérdezte a doki, hogy kész vagyok-e, mert elkezdené benyomni a nagy tűt. Persze, tűkön ülök. (Jajj!!!). Amikor elindult befelé a tű egy tompa nyomást éreztem. Aztán legközelebb már csak akkor valamit, amikor odaért a daganathoz. Ott, amikor el kezdte bolygatni a területet, kellemetlen érzés volt, de nem nevezném fájdalomnak. A legkellemetlenebb azonban az volt, hogy a nagy tű, kicsi volt. Kiderült ugyanis, hogy sajnos a daganat elmozdul és nem tud ezzel a tűvel betalálni. Megoldás: egy nagyobb tűvel kell behatolni. No problemo! Csak tessék! Jó, ez most szarkasztikusan hangzik, de nem erről volt szó. Amikor már benned voltak két tűvel, már tényleg nem számít, hogy egy harmadikat is beléd nyomnak. Mindemellett pedig viszonylag gyorsan zajlanak az események. Az első nagy tű körülbelül 1 percig volt bennem. A második, még nagyobb tűvel pedig viszonylag gyorsan beletalált és már húzta is ki. Észre sem vettem, mikor tolta be és húzta ki.
Összességében körülbelül 8-10 perc lehetett az egész. Hamar megvoltunk. A művelet után nem ülhettem fel. Az asszisztens levette a cipőm és pár másik asszisztenssel átdobtak egy gurulós ágyra. Betoltak egy szobába, ahol kb egy órát kellett pihenem. De akkor már nagyon jól voltam. Örültem, hogy túl vagyok rajta. Vége a megpróbáltatásaimnak. Nem volt egyszerű menet, de egyáltalán nem volt annyira borzasztó, mint ahogy elképzeltem. Minden rendben, mehetünk végre haza!

Ott, akkor eszembe sem jutott, hogy az egész biopsziának a lényege a szövettani vizsgálat, aminek csak egy hét múlva lesz meg az eredménye.