2009. május 12. (Kedd)

2009. május 12-én is úgy keltem fel, mint minden más reggel. Ez volt a furcsa. Tök nem stresszeltem magam a tükrözés miatt, pedig hát ez is egy orvosi beavatkozás. Az is igaz, hogy előtte egy hetet már végigizgultam, de valószínűleg keddre már elfáradtam.
Hetekkel azelőtt már leszervezte édesapám a konzultációt Dr Király Ágnes egyetemi docenssel, akinek Pécsen van magánrendelője. A magánrendelő egy megnyugtató szó volt számomra. Csak nem lehet olyan szőrnyű, mint egy igazi kórház! Egyébként tényleg nem az. Aki teheti (leginkább pénzügyileg) ilyen helyre menjen. Két dolog miatt: egyfelől úgy bánnak az emberrel, ahogy egy jó étteremben a fizető vendéggel, másfelől pedig ez a rendelő egy régi családi házban lett kialakítva, így abszolút tompított a kórházi hangulaton.
Szépen megreggeliztem, mert azt még lehetett (6 órával a beavatkozás előtt nem lehet már enni, csak vizet inni.) és időben indultunk a menyasszonyommal Pestről. Pár perccel 3 óra előtt meg is érkeztünk a pécsi címre. Édesapám már ott várt. Teljesen nyugodt voltam, egy minimális izgalom volt csak bennem. Vártam, hogy túl legyek rajta. Lexi, az asszisztens nő, aki egyébként a család jó barátja, is megnyugtatott, hogy mindössze 2-3 percig fog tartani a dolog. De ha nagyon izgulok, akkor szívesen ad nyugtatót. Nem éreztem szükségét. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy sajnos a doktornő egy picit késni fog, mert éppen vizsgáztat. Nos, abból a pici késésből kb félóra lett.
Itt kell megjegyeznem, de lehet, hogy még később is fogok rá utalni, hogy az összes beavatkozás együttvéve nem annyira keserves, mint a várakozás. Nagyon nehezen tudom szavakba foglalni milyen is valójában az az érzés, amikor nagy nehezen lelkileg felkészíted magad, hogy most valami rossz fog történni veled, de nyugi utána már tök jó lesz, de ez a tök jó fene sem tudja mikor lesz, mert még mindig várni kell a rosszra. Várni, várni, várni!!! Szépen lassan egyre többet gondolsz arra, hogy most rossz lesz, nagyon rossz lesz neked. Miért ne gondolnál rá? Hisz van rá időd. Már nem is hallod, hogy mit beszélnek hozzád, mert csak erre gondolsz. Borzalmas! Én nem tudtam a várakozásra semmilyen trükköt kitalálni, mert sem az iPhone, sem a beszélgetőtárs, sem semmi más nem működött. De azt tudom tanácsolni, hogy aki hasonló szituba kerül, próbáljon meg lelkileg felkészülni, hogy bizony várni fog és az rossz lesz. Félóra nem sok az ember életéből, de ezekre a félórákra mindig emlékezni fogok.

A már-már fizikailag kínzó várakozásnak egyszer mégis csak vége lett és befutott a doktornő. És bár lehet, hogy nem hozzá igazítják az atomórát, de az egyik leglelkiismeretesebb orvos, akivel valaha találkoztam. Ez pedig sokkal fontosabb, mint a várakozás. Ha problémád van a gyomroddal, hozzá fordulj!
A doktornő bevezetett a rendelőjébe, amit leginkább úgy tudnék jellemezni, hogy egy kedves szoba nagy ablakokkal, amiben mellesleg vannak orvosi eszközök is. Tényleg nem volt kórház-feelingem. Kezdésnek feltett néhány kérdést, ami a korábbi problémáimra vonatkozott; mióta fáj a gyomrom, hogyan fáj, volt-e egyéb panasz, stb? Válaszoltam rá, aztán irány a műtőasztal (igazándiból egy orvosi ágy)!
A következő eseményeket megpróbálom minél részletesebben leírni, hogy ha majd menned kell gyomortükrözésre, akkor tudd, de legalább sejtsd, hogy milyen lesz.
Először is, nem kell hozzá levetkőzni. Úgy ahogy vagy fel lehet feküdni az asztalra, mindössze egy kis papírszalvétaszerűséget tesznek alád, gondolom a sterilitás miatt. Oldalra kell feküdni, fejet előre bólintani. Hallottam olyanról, akinek a kezeit a háta mögött lefogták. Nálam ilyen nem volt. Én azzal a kezemmel, amelyiken feküdtem jó erősen belekapaszkodtam az ágy szélébe, a másikat pedig az oldalamra fektettem. Mindez gyorsan lezajlik, az asszisztens végig mondja, hogy mit csinálj. Mire a fejed leteszed addigra a doktornő, már be is öltözött és már tolja is oda a szádhoz a csövet. Ezt a csövet úgy képzeld el, mint egy locsolócsövet, aka slagot. Annyira meglepődtem, hogy már itt tartunk, hogy amikor a doktornő megkért, hogy nyeljek egy nagyot, szó nélkül úgy tettem és már bennem is volt a célszerszám. Na, akkor nagyon megszorítottam az ágy szélét. Szó mi szó, fura érzés, ha egy csövet gyömöszölnek le az ember torkán. A dolog rögtön azzal kezdődött, hogy el kezdtem öklendezni, kvázi hányási ingerem lett, mivel a cucc nyilvánvalóan birizgálta azt a pontot, amit akkor szoktunk megnyomni, amikor buli után kiszeretnénk adni, ami korábban, az éjszaka folyamán bement. Mivel azonban tök üres a gyomor, a nyálon, nyálkán kívül nem jön semmi. De az jön, mint a veszedelem, végig a beavatkozás során, minden alkalommal, amikor a cső hozzáér ahhoz a bizonyos ponthoz. Maga az érzés, ami a beavatkozást kíséri nem fájdalmas, de rendkívül kellemetlen. Nehéz megfogalmazni a két érzés közötti különbséget, de az biztos, hogy az a nyugtató tényleg segített volna. Így azért bennem volt az a bizonyos zabszem.
Nagyjából minden másodperc, ami alatt ez a cső bennem volt, órának tűnt. De nem telt el sok idő, amikor először rémültem meg. Elhangzott a doktornőtől egy mondat, amit jó ideig nem fogok elfelejteni: „Hopp, itt van valami!” Innentől kezdve, már csak a testem szenvedett, az agyam elfelejtette, hogy hol van és már csak azon tudtam gondolkodni, hogy mi az a „valami”. Még egy pár percig, talán 3-4 lehett, el tartott a dolog, igazán nem emlékszem, hogy pontosan meddig. Azért volt hosszabb a művelet a tervezettnél, mert a doktornő mintát vett a „valamiből”. A csőbe egy kis huzalt tolt be, és azzal kaparkászott a „valamiből”. Mindezt persze csak félszemmel láttam.
Aztán egyszer csak kihúzta a csövet és felülhettem. Akkor nagyjából azt éreztem, hogy taknyom-nyálam egybefolyik. Lexitől kaptam egy adag papírszalvétát, amivel igyekeztem törölgetni magam. Amikor már nem csurgott rólam mindenhonnan a nyál, akkor a doktornő az asztalához hívott.
Leültem, majd egyenesen, teljesen lényegre törően el kezdte ismertetni a helyzetet: „Zoltán, találtam a gyomrában egy daganatot, a gyomor kijáratánál, amely...” És innentől kezdve, a mondandó többi részére egyáltalán nem emlékszem. Csak egy homályos kép maradt meg bennem arról, hogy a doktornő előttem ül és magyaráz, valami olyan nyelven, amit nem értek. „Tessék? Nem értem.” - szólaltam meg pár mondat után még mindig magamat törölgetve, mintegy jelezve, hogy lemaradtam a gondolatfonal görgetésében. Én még ott tartottam, hogy közlik velem, hogy daganatom van, ami az én szótáramban egyenlő volt a halállal. Tessék?! Akkor én most meg fogok halni?! Én azzal jöttem ide, hogy maximum van egy kis fertőzés bennem, amire majd kapok egy pár gyógyszert és hamarosan meggyógyulok. Erre kiderül, hogy halálos beteg vagyok?
Szerencsére, Lexi gyorsan észrevette, hogy miújság van velem és reagált: „Behívjuk Aput?”. „Igen.”- nyögtem. Majd a fülzúgás folytatódott és csak vizuális emlékek vannak. Belépett apám, mögötte a menyasszonyom, akire emlékszem rákiáltottam, hogy „Csak Apa!”. Ő értette, ki is ment. Azóta sokat gondolkodtam azon, hogy miért küldtem ki. Azt hiszem két oka lehetett. Az egyik, hogy nem akartam, hogy úgy lásson, merő egy nyálban; még meggondolja magát és nem jön hozzám. Másfelől pedig, bár nem fogtam fel, de éreztem, hogy most itt komoly és leginkább rossz híreket mondanak rólam, amiket majd jobb, ha tőlem hall. Így utólag, hülyeség volt mindkettő, de hát ösztönösen cselekedtem.

Körülbelül még 5-10 percig tartott a konzultáció, apám és a doktornő között. Fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi idő volt. A beszélgetés végére kezdtem magamhoz térni és arra már emlékszem, hogy megbeszéltük a következő lépéseket. Két lehetőséget ismertetett a doktornő: vagy egy újabb gyomortükrözés, CT vizsgálattal kiegészítve, vagy biopszia, amelynek során egy tűvel mintát vesznek a daganatból. Mindkettő célja, hogy megállapítsák, hogy a daganat jó vagy rossz indulatú. Ahhoz viszont még konzultálnia kell más specialistákkal, hogy melyik módszer legyen.
„Rendben. Köszönöm, doktornő! Akkor majd beszélünk. Viszontlátásra!” –mondtam és eljöttünk.

Biztos vannak, akikben felmerül a kérdés, hogy miért van szüksége egy 33 éves felnőtt férfinak arra, hogy az édesapja kísérgesse orvoshoz. A kérdés jogos, és annál is inkább magyarázatra szorul, mert sokat fog édesapám feltűnni a történetem során és már most szeretném ennek a jelenségnek a hátterét megvilágítani.

Édesapám az egész gyermekkoromat tőlem távol élte. Nem fizikailag, „csak” mint szülő. Soha nem volt naprakész, hogy kik a barátaim, hogy kikkel vagyok rosszban, hogy kik az aktuális szerelmeim, hogy mi foglalkoztat, hogy mi bánt. Persze kampányszerűen, mindig rákérdezett ezekre a témákra és emlékszem, mindig megkérdezte tőlem:„haverok vagyunk?” Én meg zsigerből válaszoltam:”persze!”. Persze nem voltunk. Nem is kellett volna, hogy azok legyünk. Mindenesetre abban mindig is biztos voltam, hogy nagyon szeret, de ő úgy gondolta, hogy az iskoláztatásom, anyagi és egzisztenciális létem biztosítása a legfontosabb feladata. Tudom, hogy most már ő is másképp csinálná, ha tehetné.
Gondolom, hogy a szülői gondoskodás ilyetén megfogalmazása, definiálása miatt gondolta, hogy el kell engem kísérni a gyomortükrözésre. Még, ha ugyan 33 éves is vagyok. Hát elkísért, én meg nem bántam.

Ami miatt mindezt fontosnak tartottam elmondani, az az, hogy úgy érzem, a betegségemnek köszönhetően az összes rokonom és barátom közül, az apámmal változott meg leginkább a kapcsolatom. Tisztán emlékszem rá, ahogy kiléptünk a rendelőül szolgáló családi ház ajtaján és elkezdtünk felfelé bandukolni az utcában a kocsihoz, átölelt és azt mondta:„Nincs baj, Zola, örülni kell, hogy ez most kiderült! Szépen mindent végig fogunk csinálni, hogy meggyógyulj! Ne aggódj!” Nyugodt volt, nem volt túl komor, de mégis kellő higgadtsággal mondta. Érezte, hogy most nekem erre van szükségem. Apaként viselkedett. Most ott volt a bajomnál, a lelkemben. Úgy, ahogy mindig is szerettem volna. Az elkövetkező három hónap alatt végig, minden egyes nap velem volt. És rengeteget beszélgettünk...