2009. június 28. (Vasárnap)

Reggel elég korán keltünk. Délre már Pécsen kellett lennünk a Nagymamámnál, hogy elfogyaszthassam hosszú ideig az utolsó ebédem. Délutántól már megkezdődik a hashajtás és hát ki tudja, mikor vehetek majd legközelebb szilárd halmazállapotú ételt a számba. Az ébredésnél még izgultam, de engedélyt kaptam az orvosoktól, hogy egy nyugtatót mindjárt a reggeli mellé bekapjak, hogy simábban menjen a nap. A bogyó kis idő múlva éreztette is jótékony hatását. Egész úton azon járt az eszem, hogy de jó lesz 24 óra múlva, mert akkor már túl leszek a műtéten. De legalábbis már bőven altatásban leszek. Az meg az én szemszögemből tök ugyanaz.
Szép idő volt, és imádom azt a vidéket. Furcsa, de annak ellenére nem változott ez a viszonyom a somogyi és baranyai tájhoz, hogy az elmúlt időszakban csak úgy mentem rajta keresztül, hogy tudtam, az út végén valami rossz vár rám.
Nem beszélgettünk sokat az úton. Szerintem Anita is érezte, hogy nekem most bőven jó, hogy elmerülhetek az erdők, dombok, felhők látványában. Nem akart társalgással zavarni.
„Megálljunk?” – kérdezte aztán mégis a sásdi benzinkútnál, ahol eddig minden egyes utunkkor megálltunk, hogy elszívjunk egy cigit. Azért itt cigiztünk mindig, mert már elég közel voltunk Pécshez, viszont ott már nem akartunk rágyújtani soha.
„Álljunk.” – mondtam. „Szívjuk el az utolsó cigim.” Amikor elnyomtam a cigim, akkor éreztem először azt, amit a műtétem után viszont rengetegszer, hogy most valami új kezdődik.
A napokban meséltem barátaimnak, hogy jó hosszú ideje már úgy osztottam fel éveket, hogy a párosak a szerencsés évek, a páratlanok a szerencsétlenek. Ez nem az én akaratomon múlott, hanem a saját megfigyeléseimen. Valahogy mindig tényleg így realizáltam a dolgokat. Az idei év is egy páratlan volt. És tessék! Mi rosszabb történhetne az emberrel, mint, hogy megműtik?
Aztán néhány hete rájöttem, hogy ez a fajta fatalizmus egy nagy marhaság. Egyik éjszaka, sok-sok héttel a műtét után, volt egy álmom, amiben cigarettáztam és egyáltalán nem zavart. Nem volt rossz az íze, nem köhögtem, kb olyan volt, mint régen. Aztán reggel felébredtem és rosszul éreztem magam. Megijedtem, hogy ez tényleg megtörtént. Persze gyorsan rájöttem, hogy csak egy álom volt és azt éreztem, hogy én most már tényleg nem fogok többet dohányozni, ha ennyire félek tőle. És ez nagyon jó érzés volt! Boldog voltam és büszke is magamra.
Nos, a műtétem óta és leginkább a kórházi tartózkodásom alatt, sok hasonló jó dolog történt velem. A személyiségem és az életszemléletem rengeteg pozitív változáson ment át. Innen szemlélve viszont nincs értelme jó és rossz évekre osztani az életet! Nekem ez a műtét rendeltetve volt.

Nem állítom, hogy amikor visszaszálltunk a kocsiba, akkor ezzel már tisztában voltam, de valahogy azt éreztem, hogy másképp fogok kijönni a kórházból, mint ahogy bemegyek. Minimum egy daganattal kevesebbel, ugye...

Érdekes módon a nagymamámhoz érve már nem akartam húzni az időt, inkább már sűrgető voltam a menyasszonyommal és az édesapámmal. Ott akartam már lenni a kórházban, hogy elinduljanak a dolgok. Ők ezt éreztek és értették is, így hát nagyjából délután 3 óra körül összeszedtem a cuccaim és elindultunk.

Vasárnap lévén viszonylag nagyobb forgalom volt a kórházban, sok volt a látogató. Akkor én lehettem az egyetlen felvételiző, mert nem kellett várakozni, egyből jött egy nővér és megmutatta a szobám. Egy kétágyas szobába kerültem, amely saját fürdőszobával rendelkezett. A nővér megmutatta, hogy az ablak felőli lesz az én ágyam és hogy melyik szekrényt használhatom, és már magunkra is hagyott. A másik ágyban nem feküdt éppen senki, de látszott, hogy már foglalt volt. Édesapám egyből öntötte belém lelket, hogy milyen klassz kis szobában leszek és milyen jó, hogy csak ketten leszünk. Még az erkélyre is ki lehet menni egyből a szobából. Éppen lépett ki az erkély ajtón, hogy megnézze, mi található odakint, amikor egy számomra ismeretlen hang rákiáltott:
„Szevasz Józsikám! Mit járatban errefelé?”
Én nem nagyon törődtem a dologgal. Pécsen elég nehéz olyan helyre menni, ahol a Papám ne ütközne ismerősbe. Na was? Még egy ilyen eset. Inkább megnéztem a fürdőszobát, lepakoltam a cuccaim az ágyra és csak ezután léptem ki én is a teraszra. A terasz egy körülbelül 50 méter hosszú és 2 méter széles, felülről fedett, oldalt nyitott folyosóra emlékeztetett, amely minden szobából nyílt. Itt állt kint Édesapám és az ismeretlen. Amint meglátott, odahívott Édesapám és bemutatott a férfinak. A férfi is bemutatkozott:
„Gábor vagyok és az Apuval már nagyon régen ismerjük egymást. Mondta, hogy miért vagy itt. Idefigyelj, Zoli! Te csak ne izgulj semmi miatt, a legjobb kezekben leszel és én majd vigyázok rád!”
Gábor sokat élt Pécsen, de most egy dunántúli város orvosa. Szintén mint beteg volt a kórházban, őt viszont már a hét elején megműtötték. Rendkívül higgadt, ugyanakkor nagyon jó humorú és óriási szívű embert ismertem meg benne. Őt a rákövetkező hét keddjén kiengedték. Alig három napot töltöttünk együtt, de most úgy érzem, mintha egy évtizede ismernénk egymást. Olyan empátiával rendelkezett, ami ritka a mai világban. Minden egyes nehéz pillanatomban ott volt mellettem, és egyből segített. Mi több, előre felkészített. Még vasárnap elmesélte, hogy milyen lesz pontosan a másnapi műtét előtti időszak, és milyen lesz közvetlenül a műtét után. Mondanom sem kell, hogy mennyivel megnyugtatóbb volt annál, mint ahogy az aneszteziológus mesélt róla. Amikor azt látta rajtam, hogy magamba fordulok, akkor egyből belekezdett valamilyen érdekes témába és beszéltetett, hogy elfelejtsem a gondom. És mindezt úgy tette, hogy egyáltalán nem éreztem erőszakosnak. Nem tudom, hogy ki küldte őt akkor hozzám, de nagyon hálás vagyok azért, hogy őt kaphattam szobatársamnak!

Mire sikerült minden cuccom elrendezni, és már át is öltöztem pizsamába, meg is kaptam a kübli hashajtómat. Ez körülbelül egy 2-3 liternyi, némi természetellenes ízzel rendelkező, a víznél valamivel sűrűbb folyadék volt. Elkezdtem szépen iszogatni és a hatás nem váratott magára sokáig.
Este hét óra körül, a látogatási idő vége felé aztán Anyukám is beesett. Szegénykém nagyon izgult, hogy a vonat időben megérkezzen és még odaérjen a kórházba zárás előtt, hogy láthasson. De szerencsére beengedték és ez nekem különösen nagy öröm volt. Hiába voltam 33 éves; pizsiben az ágyban feküdve, az Anyukámat látni olyan volt, mint ha visszamentünk volna 25 évet. Biztonságban éreztem magam.
Gyorsan össze-vissza csókolgatott és mondott sok-sok biztató szót, de már mennie kellett. Azt mondta, hogy másnap reggel még a műtét előtt jönni fog, hogy lásson. Én ezt már nem nagyon tartottam jó ötletnek, mert ki tudja milyen állapotban leszek akkor, de tudtam, hogy neki viszont nagyon fontos. Ezért támogatóan bólintottam, aztán elköszöntünk.

Ahogy elmentek a látogatóim, egyből rossz kedvem lett. Gábor ezt rögtön konstatálta és beszélgetni kezdett velem. Tudta, hogy nemsokára megkapom az altatómat, addig valahogy tartania kell bennem a lelket. Nem emlékszem már, hogy mikről beszélgettünk, de működött.
Aztán nyolc óra magasságában megjelent két nővér. Az egyik egy injekciót adott be nekem, ami a véralvadás gátlására szolgál, nehogy trombózis alakuljon ki a szervezetben a műtéti seb hatására. A másik pedig hozta a nyugi-bogyót. Gyorsan be is kaptam. Gondoltam, jobb ha minél hamarabb elalszom. Beállítottam a kis TV-met, hogy elalvás előtt még nézzek valamit. Így általában könnyebben megy az elalvás. Épp a Titanic ment. Nyugtató hatása alatt remek jó film. Mire Leo elmerült a habokban, addigra én is az álmaimban.