2009. június 29. (Hétfő)

Hát eljött a nap. A műtét napja. Az altatásnak és az utána következő fájdalomcsillapításnak, illetve nyugtatásnak köszönhetően kevés dologra emlékszem erről a napról, de megpróbálom olyan részletességgel elmesélni, amennyire csak tőlem telik. Biztos vagyok benne, hogy ez az a nap, amitől a leginkább rettegnek a hozzám hasonlók. Érdekes módon azonban, a magával a műtéttel foglalkozó előzetes aggodalom mértéke, és a ténylegesen rémisztő események száma, amelyeket a műtét kapcsán megélünk, a mérce két végén találhatók. Magyarán, egyáltalán nincs ok a műtét miatt aggódni. Sokkal inkább az eredménye érdekes és fontos, mint maga a műtét. De lássuk az eseményeket szép sorban és kiderül miért is mondom ezt.

Hajnali öt óra magasságában ébresztett fel a nővér. Nagyon kedvesen tudtomra adta, hogy meg kell csinálnunk a beöntést. Soha életemben nem volt még beöntésem, és amikor először közölték, hogy a műtét előtt lesz majd egy ilyen, kicsit meg is ijedtem. Ám ez a nővér olyan természetességgel és szelídséggel invitált erre a műveletre, hogy úgy pattantam ki az ágyból, mintha azt mondta volna, hogy menjek fogat mosni. Biztos közrejátszott az is, hogy még félálomban voltam, de én nem aggódtam egy percig sem.
Mielőtt ezt a postot elkezdtem írni, megnéztem a wikipedia-n, hogy van-e olyan cikk, amely részletezi a beöntést, hogy elkerülhessem a saját tapasztalataim ismertetését, de mivel nem találtam, ezért kénytelen leszek mégis megtenni. Akinek nincs indíttatása ezt most elolvasni, ennek a mondatnak a végéről ugorjon a következő bekezdésre. Na, szóval a dolog lényege a végbél kitisztítása, gondolom annak érdekében, hogy mindenféle fertőzést elkerüljenek. Ismét javítást szeretnék kérni hozzáértő orvosoktól a megjegyzésben, amennyiben tévedek! Ha jól emlékszem fizikából, bár sajnos rengeteget lógtam ezekről az órákról gimnáziumban, a hajszálcsövesség törvényét használja ki a módszer. Egy tároló-edény végére egy hosszú, műanyag csövet dugnak, amely csatlakozik a végbélhez. Ezt a nővér helyezi el a végbélnyílásban, némi vazelin segítségével. Egyáltalán nem fájdalmas művelet, főleg nem félálomban. Sokkal inkább a kellemetlen kategória. Ezután a tisztítófolyadékot az edénybe önti, és jó magasan felemeli az edényt. A folyadék a csövön keresztül lezúdul, és a végbélbe áramlik. Ebből szinte semmit nem lehet érezni. Amikor az összes folyadék távozott a csövön keresztül, a nővér kihúzza a cső végét a végbélnyílásból és felszólít, hogy a feneket tessék összeszorítani. Számomra a legkellemetlenebb pillanat ez volt, mert amikor a nővér eltávolította a csövet, egy kis folyadék azért kijött, én persze megijedtem, hogy kijött a szmötyi, aminek ki tudja milyen színe van. Nos, ezúton nyugtatok meg mindenkit, aki hasonló szituba fog kerülni, hogy 1. a nővér kb 1000 ilyen eseten csinált már végig, és pont nem fog zavarba jönni, 2. amiről én akkor hirtelen elfeledkeztem, hogy az előző napi hashajtásnak köszönhetően már semmi sincs, ami zavart okozna odabent. Szóval, csak egy kis tisztító folyadék csöppent ki, ráadásul nem is nagy mennyiségben. Ezután gyorsan ledobtam magam a WC-re és ott kiengedtem mindent.

Miután végeztünk, a nővér megkért, hogy fürödjek le és feküdjek vissza az ágyba. Így is tettem, és mivel gondoltam, hogy már nem lesz rá szükség, már nem vettem vissza a pizsamámat. Körülbelül 7 óra körül jöttek megint a nővérek és akkor kaptam meg a nyugtató pirulámat. Ekkor nagyjából másfél óra volt még a műtétig. Ekkor már Gábor is ébren volt és gondoskodott a szórakoztatásomról. Ahogy elkezdett hatni a gyógyszer hatása, úgy érdekelt egyre kevésbé, hogy mi történik körülöttem. Sokan mesélték ismerőseim, akiknek már volt műtéte, hogy ők a műtét előtt valamiféle bátorság-koktélt kaptak és tök jó kedvűen mentek be műtőbe. Nos, én ezt nem éreztem, sokkal inkább apátiának jellemezném az érzést. Egyáltalán nem érdekelt semmi. Tök lemondtam mindenről, csináljanak velem amit akarnak. És mindeközben kezdtem álmosodni. Eltűnt a félelemérzet, csak feküdtem az ágyamban érzelmek nélkül. Furcsa volt, de akkor természetesnek tűnt. Közben a menyasszonyom és Anyukám is beért a kórházban. Épp hogy csak pár szót mondtak nekem, amikre egyáltalán nem emlékszem, és már jött is a műtős fiú. Gábor rám kiáltott, hogy adjak egy ötöst és én a tenyerébe csaptam. A srác eltolt a liftig és vártunk. Így visszaemlékezve soknak tűnt a várakozás, de egyáltalán nem tudom, hogy mennyi idő volt. Aztán megjött a lift és a srác betolt engem. Én a plafont bámultam, de mivel csak egy emeletet mentünk, hamar véget ért a bámulás. A liftből hamar a műtő előszobájába értünk. Itt közölte, hogy most le fog borotválni. Valahogy viccesen próbálta mondani, de egyrészt nem nevettem, másrészt egyáltalán nem érdekelt, harmadrészt nem emlékszem, hogy mit mondott pontosan. Borotvát és habot vett elő és gyakorlatilag a gyomorszájamtól a himbilimbimig leborotvált. Picit csodálkoztam akkor, de azt gondoltam, hogy csinálja, ha ezt kell tennie. Aztán mikor végzett, azt mondta, hogy várjak itt, rögtön visszajön. Mintha kedvem lett volna bárhova is menni. Rövid időn belül tényleg megjött, és már be is tolt a műtőbe. A műtő egy világos, ha jól emlékszem ablakkal is rendelkező, körülbelül 30-40 négyzetméteres helyiség volt. Érdekes módon úgy zajlottak ott az események, mintha az ember a munkahelyén lenne, ahol megy a sürgés-forgás, csevegés és miegymás. Egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam. Az én képzeletemben a műtő egy sötét, pici szoba volt, amit csak a műtőasztal feletti reflektor világít meg és olyan csend van, hogy még a légy zümmögését is meg lehetne hallani, ha a legyet beengednék oda. De hát a sterilitás miatt erre nincs lehetőség. De egyáltalán nem erről volt szó. A műtőben egy altatóorvos és az asszisztense várt, akik jól eldumálgattak egymással miközben engem betoltak, és ha már ott voltam, köszöntek. Aztán persze rám terelődött a téma és megkértek, hogy üljek fel a műtőasztalra, de még ne feküdjek el. Az asszisztens egy gurulós széket tolt a lábamhoz, és megkért, hogy tegyem fel a lábam oda. Az asszisztens egy pár műszert kötött rám, amikre már egyáltalán nem emlékszem, hogy mik voltak, és hogy mennyi volt. Emellett pedig a kari vénámba is bekötött valamit. Szerintem ezen keresztül jöhetett az altató cucc. Aztán az altatóorvos jött. Mögém állt és közölte, hogy most bevezeti a gerincembe azt a kis csövet, amin keresztül majd kapom a fájdalomcsillapítót. Rendben, mondtam. Baromira nem érdekelt, de egy kicsit azért bosszantott, hogy egy olyan aneszteziológust kaptam, aki még éber állapotba tolj be ezt a cuccot. A fickó neki is állt a dolognak. Minden mozzanatot mondott is közben. Először egy érzéstelenítő injekciót adott be. Pár pillanat múlva, amikor már meglett a hatása, következett a kis cső. Elkezdte belém tolni és közben kérdezte, hogy fáj-e. Hát fájt. De az az érdekes, hogy ez a fájdalom, nem olyan fájdalom volt, amitől az ember ordítani tudna, inkább olyan, hogy a fene vigye ez fáj, pedig nem kellene. Inkább csak azért mondtam, hogy fáj, mert megkért, hogy szóljak, ha fáj, nem azért mert érdekelt, hogy fáj. Nehéz ezt pontosan elmagyarázni, de a lényeg, hogy ha nem küld az első után egy második érzéstelenítést, akkor is bőven ellettem volna. A lényeg, hogy végül bekerült a kis cső a gerincembe és lefeküdhettem. Aztán azt mondta, hogy most az arcom elé tesz egy maszkot. Kérdeztem, hogy abból jön-e az altatógáz. Ő azt mondta, hogy nem, ebből tiszta oxigén jön. Ez volt az utolsó mondat, amire emlékszem. A maszkot az arcomra tette, én egyet szippantottam, és kész. Kalap, kabát, én már ott sem voltam. Csak a testem.

Nem álmodtam semmit. Legalábbis nem emlékszem rá. A következő esemény, amire emlékszem, hogy a szobámban ébredek. Meghatározhatatlan forrású fájdalmat éreztem. Inkább csak megijedtem, hogy fáj. Nem volt nagyon mélyreható fájdalom. Mindenesetre emlékszem, hogy azt mondtam: „Fáj.” Emlékeim szerint, ekkor Gábor fölém hajolt és azt mondta: „Máris kapod a fájdalomcsillapítót!” És tényleg, mintha abban a pillanatban már kaptam is volna, sőt mintha abban a pillanatban a hatását is éreztem volna. Aztán álomba szenderültem.

Innentől kezdve úgy néztek ki az események, mint a Jóbarátoknak annak a részének a végén, amikor megszületik Ross első gyermeke, Ben és az ő szemszögéből mutatják a történéseket. Ugyan így, nekem is csak felvillanások maradtak ebből a napból. Különben meg csak aludtam.

">


Emlékszem, hogy egy ilyen magamhoz térésnél megkérdeztem, hogy az intenzív osztályon vagyok-e. Persze, nem voltam. Emlékszem, hogy Gábor megkérdezi, hogy volt-e már ötösöm a lottón? Mire én én azt nyögtem, hogy nem. „Na, akkor most volt, Zoli. Itt volt a professzor úr és azt mondta, hogy 99%, hogy jóindulatú volt a daganat.” Ennek nagyon örültem. Emlékszem, hogy amikor már bejöhettek a szeretteim, akkor az egyik ilyen felébredésemnél már ott ült mellettem Anita és a kezemet fogta. Aztán, amikor megint felébredtem, akkor még mindig a kezemet fogta. Hogy Édesapám és Édesanyám is ott voltak a szobában és ez nagyon jó érzés volt. Hogy Anyukám egyszer odahajolt fölém és azt mondta, hogy beszélt a bátyámmal, és azt üzeni, hogy imádkozott értem és sokszor gondol rám. Hogy Anita elmondta, hogy a barátaim mind küldtek neki sms-t, amiben érdeklődtek felőlem.
Hihetetlen szerencsésnek éreztem magam akkor. Soha korábban nem érzékelt mennyiségű szeretet vett körül és adta az erőt a gyógyuláshoz. Nehezen tudom elképzelni, hogy ennél alakulhatott-e volna jobban az első napom. Fájdalmat semmit sem éreztem, és a testemen bekövetkezett változásokat sem tudtam felfogni. Csak feküdtem a hátamon és szívtam magamba a szeretetet. Hosszú idő óta először, jól éreztem magam.