2009. június 30. (Kedd)

Reggel a már "szokásos" hajnali ébresztésre keltem. Körülbelül 5 óra magasságában bejönnek az éjszakás nővérek és megmérik a lázat, ha szükséges, kicserélik az infúziós zacskót, és persze megkérdezik, hogy minden rendben van-e. Ők ezzel fejezik be a műszakot és a kapott információkkal együtt átadnak a délelőttös nővéreknek. Velem, azt leszámítva, hogy volt egy kis lázam, minden rendben volt. Még mindig nem tudtam nagyon mozogni, köszönhetően a érzéstelenítésnek is, ami a felső testem alsó felétől, egészen a lábam közepéig teljesen elzsibbasztott. Csak feküdtem, mint egy darab fa.
Ekkor kezdtem el először foglalkozni azzal, hogy mi is van velem. Fizikailag. Éreztem a sebem, de egyáltalán nem fájt. Éreztem a különböző csöveket, amelyek belőlem lógtak ki. Összesen ötöt számoltam össze. Fentről lefelé: egy lógott ki az orromból, aminek a másik vége a gyomromban volt és a gyomorsavat vizsgálták vele; egy jött ki a nyaki eremből, ami egy öltéssel volt odavarrva, és a másik vége az infúzióban végződött; egy volt az oldalamban, ami a gyomorban, a sebben végződött és az ott keletkezett gennyet és vért csapolta; egy volt a gerincemben, ami az érzéstelenítésre szolgált; egy pedig a katéter volt, ami a vizeletet vezette el. Így leírva és visszaolvasva sokkal durvább a kép, mint amit ott és akkor érzékeltem. Mindegyik természetesnek tűnt. Elvoltam velük.

Reggel 7 körül szokott jönni a délelőttös nővéri „vizit”, ami során rendbe rakják az ágyakat és elvégzik a szükséges higiéniás műveleteket. Már akinek szüksége van rá. Hát, nekem szükségem volt rá. Még felülni is képtelen voltam, nem hogy a fürdőszobáig elmenni. Még soha nem fürdettek és cseréltek ágyneműt úgy, hogy én közben az ágyban vagyok. Nagyon vicces volt.
A feladathoz minimum kettő, de ha van, három nővér kell. Szükséges eszközök: egy lavór víz, egy darab tusfürdő, egy darab mosdószivacs (ha nincs mosdókesztyű), egy darab törölköző, egy darab tiszta ágynemű.
A fürdetés úgy néz ki, hogy nyilván, az ember meztelenül van. Ez amúgy is adott, hiszen a műtét után senki sem öltöztetett fel. Az egyik nővér leveszi a takarót, lecsatlakoztatja a csövekhez kapcsolódó zacskókat és az érzéstelenítő gépet és elkezd mosdatni. Tusfürdő a szivacsra és szépen mindenhol áttörölget. Mindenhol, a hajlatokban is. Igen. Ott is, a pimflinél is. Érdekes módon engem mindez egy csöppet sem zavart, mondjuk az érzéstelenítés miatt nem is éreztem semmit, de kívülről jól nézhetett ki, mert Gábor, a szobatársam csak annyit mondott:
„Ha én ezt tudom, hogy ez így megy, akkor nem pattanok ki az ágyból az első napon. Hagytam volna magam, hogy három nővérke kényeztessen! Mekkora egy lúzer vagyok!”
A nővérek persze jókedvűen hahotáztak és mosdattak tovább. Mindeközben a harmadik nővér már át is húzta a paplanom és a párnám. Én gyűlölök paplant húzni és kb félóráig tart egy darab paplan és párnahuzatba tuszkolása. A nővérnek mindez 2 perc sem volt. Mikor végeztek a mosdatással, megtörölgettek, és rám húztak egy pizsamanadrágot. Az egyik oldalamra fektettek és az ágy túlsó oldalán feltűrték a lepedőt, miközben a friss lepedőt lefektették. Ekkor a másik oldalamra gurítottak és az ágy másik felén is felszedték a régi lepedőt, és letették az újat. Kész voltam. Mindez kb. 5 perc alatt, és úgy, hogy el sem hagytam az ágyam. Persze, aznap nem én voltam az egyetlen, akinél ugyanezt a műveletet, ilyen flottul végrehajtották. Lenyűgözőek ezek a nővérek!
A következő esemény, ami egy átlagos napon történik az a kis vizit. Én legalábbis így hívtam. Ekkor jön egy doki, aki a professzor úr jobb keze, és végigkérdezgeti a betegeket, hogy mi újság, van-e panasz. Erre az eseményre nagyjából fél nyolc körül kerül sor. Mivel nekem nem nagyon volt mondandóm, és Gábor is jól volt, hamar végzett a szobánkkal.
Ezután jön a reggeli kiosztása, ami engem természetesen nem érintett. Én elvoltam a jó kis infúziómmal.
Aztán nagyjából 8 és fél 9 körül jön a nagy vizit. Ez gyakorlatilag a teljes, éppen szolgálatban lévő orvosi és nővéri személyzet felvonulását jelenti a professzor úrral az élen. Itt megint elhangzik a „hogy van?” kérdés, illetve gyors konzultációk történnek az orvosok között, hogy az adott napra milyen feladatok várnak az adott betegre vonatkozóan.
A professzor úr nekem még külön is adott egy javaslatot (már-már utasítást): „Tessék aktívnak lenni!”
Először arra gondoltam, hogy hogyan a frászba legyek én aktív miközben mozdulni sem tudok, de aztán felvilágosított Gábor, hogy majd jönni fog Kriszta, a gyógytornász és ő segíteni fog ebben. OK, meglátjuk.
Egy fontos használati utasítás, hogy amennyiben a nagy vizit során már lenne látogatónk, küldjük ki őt a szobából a vizit idejére, mert nem illik olyankor a szobában lenni. Nyilván a betegtársainkra vonatkozó információk nem tartoznak másra.
A reggel nagyjából ezzel el is telt. Ekkor már bent volt a kórházban Anita is és a Papám is. Mást nagyon nem tudtam tenni, mint beszélgetni és hallgatni, ahogy ők hárman, Gáborral, beszélgetnek. A fejem már sokkal tisztább volt, mint előző nap, de még mindig sokszor elbóbiskoltam.
Nagyjából 10 óra és 11 óra között jött Kriszta és megkezdődött a gyógytorna. Ez is vicces volt, tekintve, hogy megint nem mozdultam ki az ágyból. Olyan feladatokat kellett végrehajtanom, amiket máskülönben meg sem csinálok, mert annyira egyszerű, de mostani állapotomban igen kemények voltak.
Először ki kellett nyújtanom a karjaimat, és a csuklóimat kellett köröztetnem párszor. Aztán a karjaimat kellett átmozgatnom különböző feladatokkal. Aztán jött a csípőemelés. Ez már egészen nehéz volt, de ment. Aktívnak kellett lennem! Aztán jött a lábak átmozgatása. Először a bokákkal kellett körözni, majd lábemelés külön-külön. Ez sem volt egyszerű, de megcsináltam ezt is. Az egész torna körülbelül 15 perc volt, de jól esett. Mozogtak a végtagjaim és ezt pozitívan értékeltem. A lábra állást azonban még korainak éreztem.

A délután sok alvással telt. Közben néha-néha magamhoz tértem és akkor azt láttam, hogy vagy a Papám, vagy Anita ott van velem. Látogatási időn kívül pedig ott volt Gábor. Biztonságban éreztem magam. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy tényleg mekkora szerencsém van. Vannak akik vigyáznak rám. Mennyire rossz lenne, ha ők nem lennének. És mennyire rossz lehet azoknak, akikre nem vigyáz senki. Akiknek nincs senkijük, aki meglátogatná őket. Se rokon, se barát, se senki. Ők hogyan vészelik át ezeket a napokat? Sokszor mennyire kilátástalan helyzetnek érezhetik, amibe kerültek. Szőrnyű! Jó lenne, ha lenne egy alapítvány vagy szervezet, aki ilyen esetekben egy „beteg-társat” bocsátana a beteg rendelkezésére. Ennek a beteg-társnak mindenre gondja lenne. Segítene eligazodni az egészségügy rejtelmeiben, értelmezné az egyes orvosi kifejezéseket, előre megmondaná az egyes lépések után milyen mások következnek egy kórházi ellátás során, konzultálna az orvosokkal, stb. Mindemellett lelki támasza lenne a betegnek. Hiszen erre lenne leginkább szüksége. A lényeg, hogy ez a személy végig a beteggel lenne és mindenben segítené. Úgy, ahogy az én szeretteim segítettek engem. Eddig jutottam a gondolkodásban. Nem találtam ki az üzleti modellt, nem tudom, hogy egyáltalán non-profit vagy for-profit rendszerben kellene-e üzemeltetni egy ilyen vállalkozást. Mindenesetre ha valaki lát fantáziát a “beteg-társban”, szóljon és gondolkodjunk együtt!

Mire a gondolatfonal végére értem, el is telt a nap. Este nyolc lett, és véget ért a látogatási idő. A délutános nővérek ilyenkor körbejárnak és beadják a véralvadásgátló-injekciót. Jó éjszakát kívánnak, és ezzel lezárják a műszakukat.
Fáradt voltam, de nem tudtam még igazán aludni. Megkértem Gábort, hogy hangosítsa fel a rádióját egy picit. Egy beszélgetős műsort hallgattunk. De már nem sokáig. Álomba szenderültem.