2009. július 2. (Csütörtök)

Ez volt az első éjszaka, amit egyedül töltöttem a szobában. A hajnali ébresztés után kicserélték a katéter és az infúzió zacskóját. Már nem tudtam visszaaludni, csak bóbiskoltam. Ezek a reggeli órák és az esti, elalvás előtti órák voltak a legnehezebbek. Ilyenkor nincs nagyon mit csinálni, látogatók sincsenek. Elég unalmas órák ezek. Ekkor még ráadásul nem is nagyon tudtam mozogni, csak feküdtem az ágyon. Néztem a fehér falat és a szintén fehér plafont. Elég lehangoló állapot. Egyszer csak arra gondoltam, hogy csinálok valami hasznosat, tolok egy kis ágy-aerobikot. Először elkezdtem a felsőtest átmozgatását. Karok, vállak, csuklók. Aztán a lábak következtek. Lábfej mozgatás, lábemelés. Aztán a csípőm megemelése. Ekkor valami furcsát kezdtem el érezni. Nem igazán tudtam meghatározni, de olyan ismerős érzés volt. Réges-régen már éreztem valami hasonlót. Bár már jött fel a nap, de még elég sötét volt a szobában. Nem láttam, hogy mi újság van a medencém környékén. Mintha olyan hűvös érzés lenne. Nem is. Inkább olyan nedves. Leemeltem magamról a takarót és próbáltam a kezemmel kitapogatni. Minden tiszta nedves volt. Basszus! Mi a frász ez? Próbáltam erősen fókuszálni, hogy meglássam mi történt, de csak nem jöttem rá. Aztán felvettem a szemüvegem, hátha az segít. Segített. Ekkor esett le, hogy úszom a pisiben. Baszki, ezt nem hiszem el! Tiszta húgy vagyok. A nadrágom, a takaróm, a lepedő, minden elázott. Ez mióta mehet így? Hogy nem vettem észre? Persze, nyilván azért nem, mert teljesen el van érzéstelenítve a testem azon része, és semmit nem érzékeltem abból, hogy folyik ki a pisi. Basszus, ez nem maradhat így! Gondoltam, hívom a nővérkéket. Elkezdtem a nővérhívót nyomogatni, de csak nem történt semmi. Ezt nem hiszem el, hogy ez pont most romlik el! És nyilván pont most történik velem ilyen, amikor egyedül vagyok. Na jó, akkor nem marad más, kiabálni fogok. De azért olyan hangosan mégsem lehet, hiszen a többi szobában még alhatnak a betegek. Na, ebből a logikából egy elég béna „Halló, nővérke” bírt kijönni. Kb, mint amikor egy berekedt kutya igyekszik nagyon hangos lenni. Nagyjából 5-10 perc után mégis siker koronázta próbálkozásom, és jött a nővérke. Ismertettem vele a szitut, aki megnézte a katéterem és konstatálta, hogy ez sajnos eltörött, azért jött ki a pisi. Gyorsan kicserélte, majd megkérdezte, hogy tudnék-e még várni egy picit az ágynemű- és ruhacserével, mert éppen váltás van? Én, Gábor tanácsát követve, egy megértő beteg együttérzésével azt mondtam, hogy persze, megvárom. Nos, a „pici” jelentése nem ugyanaz egy nővér számára, mint egy betegnek. Hasonló helyzetben, tessék nyugodtan önzőnek lenni és megkérni, hogy foglalkozzanak az üggyel.
Mivel én nem tettem így, életem leghosszabb „pici várakozását” éltem át. Egyáltalán nem emlékszem, hogy mennyi időt feküdtem a pisiben, de nekem nem hogy óráknak, de napoknak tűnt. A lelkiállapotom, pedig olyan szinten zuhant a mélybe, mint korábban még soha. Egyre idegesebb lettem, ahogy telt az idő, majd egyre kilátástalanabbnak láttam a helyzetem. Ahogy a nap egyre magasabban járt és lett egyre világosabb, úgy lettem én egyre letargikusabb. Hihetetlen, hogy mennyire ki tud az ember egy ilyen dologtól borulni. Akkor nyilván csak annyit érzékeltem, hogy nem tudok mozogni, úszom a pisiben, tök egyedül vagyok egy szobában, nem törődik velem senki. Mindehhez a síri csend. Tényleg nagyon kiborító tud lenni. Aztán amikor már már a sírás kerülget, megjelenik a felmentő sereg, jönnek a nővérek. Megmenekülök.
Mikor a mosdatásra kerül a sor, megkérdezik, hogy megmosdassanak-e? Én persze határozottan és már-már szemrehányóan kijelentem, hogy én kérem, tegnap már sétáltam is, irány a fürdőszoba. A nővérek örülnek, és jelzik, hogy rajtuk nem múlik. Nyomás.
Miután azonban felültem és lábra próbáltam állni, mintha a jobb lábam nem engedelmeskedne. Összerogytam. Nagyon dühös lettem, hogy mi a frász folyik itt. Még ez is. Kiderül, hogy a jobb combom teljesen el van zsibbadva az érzéstelenítő hatásától, ezért nem tudok ráállni.
Bár a nővérek nem esnek kétségbe, marad az ágyban mosakodás, én azért ismét depresszióba esek. Hogy lesz ebből így ma séta? Megnyugtatnak, hogy lesz, csökkentenek majd az érzéstelenítő adagján.
A reggeli „nagy” vizitig már nem telik el sok idő. A professzor úr jókedvű, mint mindig. Aztán kicsit elkomorodik, amikor megemlítik neki, hogy még mindig volt reggel egy kicsi lázam. Az egyik beosztottjával, Dr Reich Viktorral konzultál egyet, megint halkan.
„Szuper, még ez is. A sebem sem gyógyul. Én az életben nem fogok meggyógyulni.”- fut át az agyamon.
Azért közöl jó hírt is a professzor. Kiveszik délelőtt a katétert, és délután talán még az érzéstelenítő csövét is. Ekkor már annyira kivagyok lelkileg, hogy már örülni sem tudok a híreknek.
A délelőtt nagyon nehezen telik. Várom a nővért, hogy kihúzza a katétert és utána mehessek sétálni. A bátyám és édesapám vannak bent velem. Megkérem őket, hogy beszélgessenek valamiről, vidítsanak fel, mert megőrülök. Kicsit értetlenül, csodálkozva néznek egymásra, hogy most mit csináljanak. Persze, tudom én, hogy ezzel a kéréssel nehéz mit kezdeni. Valami próbálkozás történik, de nem az igazi. Csak fekszem, mint egy darab fa, és egyáltalán nem érzem jól magam. Kilátástalan az egész állapotom, nem hiszem el, hogy valaha is meggyógyulok. Nincs segítség. Andris próbál vigasztalni és azt mondja, hogy ő hallott arról, hogy kb a negyedik, ötödik kórházi nap szokott a legnehezebb lenni a betegek számára. Ilyenkor, bár semmi okuk rá, kicsit depresszióba szoktak esni. Ez picit megnyugtat, mert őszintén szólva én sem értem, hogy miért van ennyire rossz hangulatom. OK, a pisi, tényleg nem volt vicces, de azért nem világ vége.
Aztán megjelenik egyszer csak a szobában a nővér. Jött kihúzni a katétert. Éljen, éljen! Végre történik valami! A katéter kihúzása megint egy izgalommal várt esemény volt. Azért csak a legnemesebbik szervem van érintve az ügyben. De, ahogy korábban is mindig, most is nagyobb a füstje, mint a lángja a dolognak. A cső végéről lekapcsolják a műanyag zacskót. Ezután, ha jól emlékszem, leeresztik azt a kicsi kis ballonszerűséget, ami a cső hólyag felőli végén volt felfújva és azért felelős, hogy ne csússzon ki a cső. Aztán egy viszonylag lassú, de határozott mozdulattal kihúzza a nővér a csövet. Teljesen fájdalommentes művelet.
Ez volt az a pillanat, amikor azt éreztem, kezd visszatérni belém a lélek. Pár perc múlva már jött is Kriszta (a gyógytornász), és segített talpra állni. És már mentünk is sétálni. Isteni volt! Ráadásul most nem is a folyosóra mentünk, hanem a teraszra. Az osztályhoz tartozott egy fedett, körülbelül 50 méter hosszú terasz is, ahova minden szobából ki lehetett menni. Itt sétálgattunk. A szám a fülemig ért. Házakat láttam, messze dombokat. A terasz egyik végéről pedig fel lehetett látni a Mecsekre. Éreztem, hogy mindjárt sírva fakadok. Élek! Élek, baszki! A sírást aztán megúsztam, sikerült összeszednem magam. De akkor is leírhatatlan az az érzés, amikor az ember újra az élők sorában érzi magát. Aztán Krisztának más betegekhez kellett mennie, de én megkértem, hogy hadd maradjak. Beleegyezett, de persze csak úgy, hogy Andris végig velem volt. Valahogy a bátyámra is jó hatással lehetett a hirtelen hangulatváltozásom, mert elkezdtünk beszélgetni.
Egy olyan téma jött szóba, ami valahogy az én életemben soha nem volt beszélgetések témája. Most azonban, hogy az történt velem, ami, téma lett. Ez a hit és Isten létezésének kérdése volt.
Számomra a vallás, mint mozgalom, soha nem volt csábító. Nem éreztem soha, hogy tudnék egy vallást elmélyülten követni. Hogy Istenben hiszek-e, már egy más kérdés. Nehéz ezt definiálni. Az biztos, hogy korábban sokat emlegettem. Szegény, biztos sokat csuklott. Nagyobb baj, hogy szerintem hallotta is, amiket mondtam róla. Olyan valakinek képzeltem, akit lehet okolni, ha velem valami rossz történik. Teljesen mindegy mi, egyáltalán csak számomra hátrányos. Volt, hogy ezt olyan hangosan tettem, hogy biztosan felfigyelt rám, ha mással is foglalkozott. Egy eszköz volt, akin le lehetett vezetni a feszültségem. Nem hittem komolyan, hogy figyelne rám.
Mikor kiderült a betegségem, és nem tudták megmondani, hogy mi lehet a pontos oka annak, hogy az a daganat odanőtt a gyomromba, Isten személye megint előkerült. De most valahogy más formában. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon nem ő üzent-e nekem ezzel a betegséggel? Megrázott és azt mondta, térj magadhoz, Zoli! Gondolom, tegez. Végül is megteheti. Üzent, hogy így 33 évesen épp ideje lenne értékelni az eddigi életemet. Vegyük számba a jó dolgokat, de a rosszakat is. Itt egy útelágazás, ahol van esély jobb útra térni. Egyáltalán megtervezni, hogy milyen úton megyek tovább. Eddig csak mentem, amerre az út vitt, de hogy közben mi történik, nem igazán foglalkoztatott. Ha rossz történt, persze őt vettem elő, de az fel sem merült bennem, hogy én hibáztam. Tessék, most itt a daganat, ez csak elég, hogy elgondolkodjak. Hát, elég volt.
Nem tudom megmondani, hogy hogyan képzelem el Istent. Még csak azt sem tudom megmondani, hogy milyen alakban létezik. Hogy hol van. Viszont elkezdtem hinni abban, hogy van. Figyel rám. Azt mondják, hogy vannak napok, amikor a hit át tud lendíteni a nehézségeken. Én nem hiszem, hogy Isten ezért létezik. Ő az ilyen helyzetekben, szerintem ránk bízza a megoldást. A hitet ilyen helyzetben magunk felé kell táplálnunk. Abban kell hinni, hogy mi magunk találjuk meg a helyes megoldást. Ő azért van, mert vannak viszont pillanatok, amikor hajlamosak vagyunk megfeledkezni magunkról. A saját felelősségünkről. Hogy az életünket mi befolyásoljuk, senki más. Ilyenkor jön Ő, és seggbe billent. Engem ez a gondolat nyugtat meg. Nem hagyja, hogy túl messzire menjek. Jeleket küld. Hol látványosabbat, hol kevésbé. De észre kell venni őket.
Mire a gondolat végére értem és a témát jól kiveséztük, megjelent az erkélyen Reich doktor, és megkért, hogy fáradjak be a szobába. Nálam fiatalabbnak saccoltam, ezért megkérdeztem, hogy tegeződhetnénk-e. Beleegyezett. Aztán megkérdeztem, hogy azért jött-e, hogy kihúzza az érzéstelenítő csövét. Azt mondta, hogy nem csak amiatt. Azt szeretné kideríteni, hogy mi okozza a lázam. Meg fogja nyitni a sebemet egy picit, ami kis fájdalommal fog járni. Azt fogja vizsgálni, hogy mennyire gyulladt és gennyedzik-e. OK, ha ez a feladat. Lefeküdtem az ágyra, ő pedig elővette a „műszereit”. Végig tudósított, hogy mit csinált, és hogy mikor fog fájni. Tényleg fájt egy kicsit, de sokkal jobban éreztem magam a beavatkozás során, mint előző nap. Pedig sebeket nyitogatni sokkal durvább, mint egy sebtapaszt leszedni. Hiába, ez a különbség, ha valaki törődik a betegével.
Szerencsére, nem talált sem folyadékot, sem gennyet a sebekben. Azt mondta, nyugodjak meg, el fog múlni a láz és meg fogok gyógyulni.
Aztán következett a gerinc-cső, ami az érzéstelenítésért volt a felelős. Szerencsére ebből semmit nem láttam. Fel kellett ülnöm és csak annyit érzékeltem, hogy valamit matat a Viktor a hátamnál. Annyira érződött még az érzéstelenítés hatása, hogy itt tényleg csak annyi volt a történet, hogy egyszer csak szólt, hogy kész. Akkor megfordultam és megláttam a csövet. Egy kb 1-2 mm átmérőjű, baromi vékony kis csövecske volt, ami viszont 15-20 cm hosszan volt bennem. Hihetetlen ezeket a csöveket kihúzva látni. Tényleg rossz belegondolni, hogy ez hogyan kerülhetett belém.

Az egész napos talpon állás annyira lefárasztott, hogy most jól esett a fekvés. Emellett pedig az infúziót is vissza kellett már kötni. Így hát, a nap hátralévő részében ágyban maradtam. De már nem zavart. A séta megtette jótékony hatását. Talán másnap reggel rögtön egy sétával fogok indítani. Már a gondolattól is vigyorogtam.