2009. július 3. (Péntek)

A hajnali ébresztés után egyből éreztem a bugit a lábamban. Már nagyon mentem volna sétálni. De mivel még bennem volt két cső, a sebből kijövő és az infúzió, nem tudtam még önállóan cselekedni.
Most valahogy úgy éreztem, hamarabb jöttek a délelőttös nővérek. Segítettek lekapcsolni a tasakokat és már mentem is. Mint akinek muszáj, úgy róttam a métereket kint a teraszon. Egy menetre már megtudtam tenni 10 hosszt, ami kb. 500 méter. Utána kis pihenő, aztán még 10. Mire ezzel végeztem, már kezdődött is a nagyvizit. Jött a professzor úr, és hozott két nagyszerű hírt. Az egyik, hogy délelőtt kiszedik a sebből lógó csövet. A másik pedig, hogy délután megszabadulhatok az infúziós csőtől is, ha már tudok folyadékot inni. Ezt kipróbálandó, kaptam is rögtön egy nagy krigli teát. Na, rajtam aztán nem fog múlni. Egyből el is kezdtem nyakalni. Persze nem szabad egyből letolni az egészet, csak szépen lassan, folyamatosan. Nem éreztem semmi különöset, így aztán egyre inkább magával ragadott az a jóleső érzés, hogy hétvégére megszabadulok minden csövemtől. Hihetetlenül boldog voltam.
Nem sokkal a nagyvizit után aztán megjelent Viktor. Jött kiszedni a sebcsövet. Kicsit izgultam, mert ez volt az egyetlen cső, amiről egyáltalán nem tudtam, és a mai napig nem is tudom elképzelni, hogy hogyan került belém. Nagyjából a köldökömmel egy vonalban, de egészen az oldalamnál volt egy lyuk, amin keresztül ment be egy kb. félcenti vastag műanyag cső, és annak a benti vége ott végződött, ahol a gyomromat összevarrták. A sebnél keletkezett mindenféle trutyit volt hivatott leereszteni. A cső másik, kinti vége egy tasakban végződött, ami felfogta ezt a trutyit. Mivel a tasak már nem produkált tartalmat, ezért jött el a cső kihúzásának pillanata. Mivel a lyuk és a gyomrom között elég nagy távolság volt, úgy tippeltem, hogy elég hosszan lehet bennem a cső. Mindazonáltal már nem kaptam érzéstelenítést, így úgy gondolom, jogosan merült fel bennem némi aggodalom. Meg is kérdeztem Viktor, hogy mennyire fog ez most nekem fájni. Ő kedvesen mosolygott, és megnyugtatott, hogy nem fog nagyon fájni. Lehet, hogy egy kicsit kellemetlen lesz, de ki lehet bírni. Belőle még soha nem vettek ki ilyen csövet, de mások már túlélték. Jó, mondjuk ez igaz. Honnan tudná, hogy mennyire fáj. Hülye kérdés. Na jó, akkor csináljuk. Lefeküdtem, Viktor pedig előkészítette a terepet, fertőtlenítette a területet. Aztán megkérdezte:
„ Szóljak előtte, ha elkezdem, vagy csak utána?”
Én már közben összeszorítottam a fogam, ezért egy kicsit fura hangon válaszoltam:
„Előtte.”
De ekkor már mintha éreztem volna valamit. Inkább csak annyit, hogy húzódik a bőröm, mint fájdalmat. Na jó, minimális fájdalmat. Ekkor felnéztem, és láttam, hogy Viktor tartja a kezében a véres csövet.
„Már végeztünk is?” – kérdeztem.
„Igen.” – mondta.
„De azt mondtad, hogy előtte szólsz.”
„Ja, akkor most utána szólok: kész.” – és mosolygott.
Ilyenkor az ember nem tud haragudni. Örül, hogy túl van rajta, és nem is volt vészes. Ügyesen csinálta.

Egy negyed órát kellett pihennem, de utána már mehettem is a délelőtti sétára. Anyukám épp időben érkezett. Pont letelt a 15 perc. Így hát fogtuk magunkat és felkerekedtünk. Csak róttuk a köröket és közben mindenféléről beszélgettünk. Olyan dolgokról, amikre valahogy a mindennapokban már nem jut idő. Mivel Anyukám és Apukám a kórház mellett található főiskolára jártak, az ő fiatalkorukra terelődött a szó. Anyukám sokat mesélt arról, hogy akkoriban hogyan éltek ők a főiskolán és miket csináltak. Jó volt ott kint állni a teraszon, nézni a főiskola épületét, amelyet még a pécsi piaristák építtettek, és elképzelni, hogy ők milyenek lehettek fiatalon. A legtöbb történet, amit mesélt ismerős volt. Már hallottam vagy tőle, vagy az Édesapámtól. De mégis volt közte olyan is, ami újdonság volt. Jó volt ezeket hallgatni, és közben arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy ilyenekről nem beszélgetünk már. Persze ennek van sok oka, de azt hiszem leginkább az, hogy én nem teremtek erre kellő időt. Mindig van ami fontosabb, mindig van ami miatt rohanni kell és csak “ebédelni ugrottam be”.
Pár hónapja lehetett, amikor Anyukám felhívott és megkért, hogy találkozzam vele meg a bátyámmal hármasban, mert akar valamit mondani nekünk. Nem volt hajlandó elárulni a telefonban, hogy miről van szó, de őszintén szólva nagyon megijedtem. Aztán felhívtam Andrist is, hogy ő tudja-e, miről van szó, de ő is csak annyit tudott mondani, hogy őt is hívta Anyukám és tök ugyanazt mondta, mint nekem. Rémisztő volt.
Andriséknál találkoztunk. Anyukám bekísért minket a nappaliba és leültetett minket, majd belekezdett. Először is igyekezett megnyugtatni minket, hogy ne aggódjunk, nincs semmi baj. Ő csak azt szerette volna nekünk mondani, hogy mennyire szeret minket és mennyire büszke ránk, és hogy bármi történjék is velünk, ő mindig is így fog érezni irántunk. Nincs semmi különösebb apropója ennek a beszélgetésnek, csak ezt már régóta szerette volna elmondani és erre most került sor. Persze, Andrissal mi is gyorsan megerősítettük, hogy mi is nagyon szeretjük. Aztán egymás nyakába borultunk és elmorzsoltunk egy pár könnycseppet.
Amellett, hogy nagyon meghatódtam, nagyon furcsán éreztem magam. Hiszen Anyukámmal szinte minden nap beszélünk, nem értettem, hogy miért kellett ezt elmondania. Úgy éreztem akkor, hogy ez egy olyan természetes dolog, amit nem is kell kimondani. Arra gondoltam, hogy talán Anyukám attól fél, hogy ha valami hirtelen történik vele, már nem fogja tudni elmondani.
Ahogy ott álltunk kint a kórház teraszán és beszélgettünk, a fenti történet jutott eszembe. Hogy én akkor arra gondoltam, hogy talán Anyukám fél attól, hogy valami történik vele, miközben most velem történt valami. Mi van, ha rosszabbul sül el a dolog, és nekem nem jutott volna arra időm, hogy elmondjam, mennyire szeretem? Hogy mennyire jó, hogy ő az édesanyám, és mennyire sajnálom, hogy nem beszélgetek vele eleget. Mint ha csak érezte volna, hogy mik járnak az eszembe egyszer csak azt mondta:
„Ha más pozitívuma nem is lesz ennek a kórházi létnek, annak én nagyon örülök, hogy ennyit tudtunk beszélgetni.” – majd magához szorított és megpuszilt.

A délutáni „operációt” már nem tudta Anyukám megvárni. Haza kellett mennie. Így hát egyedül néztem szembe a kihívással: kiszedni az utolsó csövet is. Ez a feladat ismét Viktorra várt. Kicsit csodálkoztam, mert én meg voltam győződve arról, hogy az infúzió egy tűn keresztül csatlakozik a vénába, ami le van ragasztva. Ennek eltávolításához viszont miért kell egy orvos? Nos, a válasz egyszerű: mert nem úgy csatlakozik. Az infúziós csövet, hosszan belém tolták, a nyaki ütőeremben. Ezenkívül pedig még egy öltéssel oda is varrták. Na, ezért kell egy orvos az eltávolításához.
„Jobban fog fájni, mint a seb-cső kivétele?” – kérdeztem Viktor. De amint befejeztem a kérdést, már tudtam, hogy erre sem fog tudni szegény megnyugtató választ adni.
„Nem, dehogy!” – válaszolta mindenesetre mosolyogva.
Igazándiból ennél a műveletnél sem éreztem semmit, ahogy korábban sem. Viktor olyan kíméletesen és gyorsan végezte a munkáját, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, a cső ott himbálódzik a kezében. Leragasztotta a sebet és már készen is voltunk.
Kész, vége, ennyi volt! A szervezetem nem kap további külső segítséget, most már magának kell boldogulnia. Furcsa helyzet az ilyen. Egyszerre rémisztő és felszabadító. De ez is csak egy olyan feladat, amit meg kell oldani. Arra gondoltam, hogy ha továbbra is nyomatom a sétát, nem lesz majd nagy baj. Ez jó gondolatnak tűnt. Megnyugtatott. Először gondoltam arra, hogy most már hamarosan kint leszek. Már csak három teljes napom volt hátra.