Eljött az utolsó nap. A hajnali ébresztés után, kicsit még az ágyban maradtam „dögleni”, de max. félóra után kiugrottam, és mentem a sétára. Lassabban mentem, mint szoktam. Néztem a tájat és igyekeztem magamba égetni azokat a képeket, amiket onnan, az erkélyről látni. A Mecsek oldalát, a Piaristák templomával és a tanárképző épületével. A huszonöt-emeletest, ahogy a magasba ágaskodik a többi épület között. És persze a Pécsi medencét, ahogy a hajnali pára megszorul benne. Jó volt nézni. Több dolog miatt is. Egyfelől, mert imádom ezt a várost. Bár nyolc éves korom óta pesti vagyok, de mégis ha megkérdezik, még ma is azt mondom, hogy én idevalósi vagyok. Mert, ez a látvány és képek rengeteget segítettek a gyógyulásomban. Végül, mert ma látom utoljára.
Nem tudom, hogy kedd reggel mennyit gyalogoltam, nem számoltam. Addig mentem, amíg meg nem telt a lelkem, a hardware-em a képekkel.
Aztán bementem a szobámba, és elkezdtem a készülődést. Először megmosakodtam, aztán összepakoltam a tisztálkodószereim. Majd a ruháim következtek, végül pedig a könyveim, újságaim, kis tévé, miegymás. Viszonylag hamar végeztem, leültem az ágy szélére, és bámultam ki az erkélyajtón. Ahogy ott vártam a reggeli nővérekre, nem tudom miért, de elkezdtem dúdolni azt a kis olasz dalt, amit a gyerek Vito Corleone énekel, amikor himlő gyanú miatt karanténba zárják Ellise Island-on.
Először nem is vettem észre, hogy ezt éneklem, de amikor pár másodperc múlva rájöttem, elkezdtem magamban röhögni és a lábamat himbálni az ágy szélén, ahogy ő is tette.
Nem sokkal később megérkeztek a nővérek. Vidámak voltak, mint mindig. Egyből észrevették, hogy már becsomagoltam és szépen felöltöztem. Arról érdeklődtek, hogy egyből megyek-e Pestre haza, vagy maradok-e még. Hogy ki fog hazavinni? Meg, hogy ugye majd visszajövök még? Kedvesek voltak. Mikor végeztek, megkértem egyiküket, hogy maradjon még. Meg akartam köszönni ezt a sok kedvességet és fáradtságot, amit irányomba mutattak. Ő persze hálálkodott nagyon és azt mondta, hogy nem volt fáradtság. Hát persze! Én láttam, hogy ez mekkora meló, még akkor is, ha az ember szívesen csinálja. Ez a minimum, hogy megköszönöm.
Aztán nem sokkal később már kezdődött is a vizit. A Professzor úr is rögtön konstatálta, hogy milyen szépen összekészülődtem. Elmondta az ilyenkor szokásos rutint: vizit után Viktor kiszedi a varratok felét, aztán 10 óráig megkapom a kilépő papírokat. Legkésőbb pénteken pedig vetessem ki Pesten a varratok másik felét is. Még annyit mondott, hogy akkor két hét múlva érdeklődjek a szövettan eredménye miatt, és hogy szeptemberben látogassam meg egy kontroll miatt. Aztán kezet nyújtott és elköszönt. Az utolsó viziten is túl voltam.
Reggeli közben megérkezett Anita is, aki még egy kicsit optimalizálta a csomagjaim, aztán együtt kiültünk a teraszra beszélgetni. Nem sokkal ezután meglátogatott egy diabetikus doktor, aki elmondta, hogy miket és milyen formában ehetek majd a rehabilitációm öt hetében. Vicces volt, mert az elején a kezünkbe nyomott egy papírt, amin a szigorú diéta volt, ami egyébként nem is volt olyan nagyon szigorú, de aztán a beszélgetés végig arról szólt, hogy tulajdonképpen ezt nem is kell annyira szigorúan venni, mert hiszen ezt is lehet, meg azt is lehet. Tulajdonképpen a lényeg az volt, hogy nehéz, zsíros, erős ételeket, amik a gyomrot terhelik tilos, minden más, ami könnyen feldolgozható és kíméletes azt lehet. Én magamban rosszabbra számítottam.
Aztán egyszer csak meg jelent az ajtóban Viktor, négy kis orvostanonccal a sarkában. „Rohanok” –mondtam neki mosolyogva és magára hagytam Anitát a diabetikussal az erkélyen, majd felfeküdtem az ágyra.
Feltettem a szokásos rutin kérdést, hogy fog-e fájni, de őszintén szólva annyira fel voltam dobva attól, hogy megyek haza, hogy nem is igazán érdekelt a válasz. Viktor természetesen nevetett és mondta, hogy nem, majd leült egy kis székre és a kis szerszerszámaival nekilátott a művelethez. A négy tanonc pedig fölém hajolt, hogy figyelmükkel végig kísérjék a varratkiszedést. A dolog tényleg nem fájt. Ici-picit feszült a seb, ahogy a „madzag” alá nyúlt az ollóval, de ez semmikép sem nevezhető fájdalomnak. Mikor végzett el akart köszönni, de én megelőztem és megkértem, hogy maradjon még. Becsuktam az ajtót, majd a mondókámba kezdtem, hogy megköszönjem a segítségét, amit a héten nyújtott. Nem csak azért akartam, ezt megtenni, mert azt gondoltam, hogy ezt így kell, hanem azért is, mert meg vagyok arról győződve, hogy Viktor elhivatottságban és szakmai szenvedélyben jóval felülmúlja orvostársait. Láttam ez alatt a hét alatt olyan kezdő orvost, akin látszott, hogy számára csak az volt a fontos, hogy rajta legyen a fehér köntös és ezzel villogjon a társai és a nővérek előtt, de Viktor teljesen más volt. Rajta látszik, hogy a gyógyítás a mindene. És nem meglepő módon, ezzel a mentalitással is válaszolt a köszönetemre.
Azt mondta, hogy nagyon kedves vagyok, de ő nem a köszönetért csinálja, hanem mert neki ez a munkája, hivatása. Szeretné magát ehhez tartani. No comment, csak csodálat! Kezet fogtunk, és elbúcsúztunk. Abban maradtunk, hogy alkalomadtán sort kerítünk egy közös ebédre vagy vacsorára.
Nagyjából fél 10 – háromnegyed 10 felé Édesapám is megérkezett. Ő vállalta, hogy felfuvaroz Pestre. Aztán nem sokkal 10 óra előtt megkaptam a kilépő papírjaimat és elindultunk kifelé. Minden, az osztályon éppen jelenlévő orvostól és nővértől elköszöntem, akik mind sok boldogságot kívántak nekünk az esküvőre. Amikor kiléptünk az utcára, megint mosolyognom kellett. Hát, kint vagyok. Ezen is túl vagyok. A gyógyulásom legizgalmasabb, legfontosabb és legmegterhelőbb szakaszán vagyok túl.
Beültünk a kocsiba, és elindultunk haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése