2009. július 6. (Hétfő)

Az utolsó teljes nap várt rám, amikor hétfő hajnalban a szokásos hőmérőzés miatt ébresztett az éjszakás nővér. Lázam már a hétvégén sem volt. Talán csak a napközbeni kánikula miatt közelítettem meg egyszer egyszer a hőemelkedést. A vágásomon a duzzanat pedig szépen apadt.
A másfél kilométeres séta már-már rutinnak tetszett. Megállás nélkül lenyomtam. Aztán mosakodás, beágyazás, rendcsinálás, csak hogy ne érje szó a ház elejét, ha jönnek a nővérek ágyneműt cserélni. Aztán kiültem olvasni a teraszra. Nem jutottam sokáig az újságomban, már jött is a délelőtti „nővér-műszak”. Mint mindig, most is jókedvűek és aranyosak voltak. Beszélgetünk kicsit az esküvőről, hogy lesz, mint lesz. Megjegyezték, hogy biztosan nagyon szeretném már, ha ilyen nagyon erőltetem a gyógyulást. Mondtam nekik, hogy nem is menne másképp.
Aztán megérkezett a reggeli is. Volt kis briós, kakaó, kefir meg tea. Minden mi szem szájnak ingere. Teljes kiszolgálás.
Aztán jött a nagyvizit. A Professzor úr mint mindig, most is jókedvűen lépett be a szobába, nyomában az orvosi és nővéri karral.
„Minden rendben van? Nincs panasz?” – kérdezte mosolyogva.
„Nincs, nincs!” – mondtam. „Már várom a holnapot.”
„Rendben! Széklet volt a hétvégén?”
„Igen, szombaton megvolt!” – vigyorogtam.
„Remek! Akkor holnap délelőtt majd kiszedjük a varratok felét. A másik felét pedig majd pár nap múlva kellene. Van Pesten ismerős, aki meg tudja csinálni.”
„Megoldjuk, Professzor úr.” – mondtam.
„Jó.” – majd köszönt és kivonultak a szobámból.

Nagyon hálás voltam a Professzor úrnak mindazért, amit értem tett. Nyilván neki én „csak” egy feladat voltam a munkája során, de én mégis úgy érzem, hogy annyi minden megváltozott ennek a műtétnek a hatására, hogy valahogy ki kell mutatnom a hálámat.
Már napok óta azon gondolkodtam, bevonva Édesapámat és Anitát is, hogy hogyan ejtsük ezt meg. Körbeérdeklődtünk ismerősöknél is, de senki sem tudott egy aranyszabályt mondani, csak hogy egy-egy esetben ez hogyan szokott menni. De valahogy minden megoldás olyan esetlen volt. Meg voltam lőve. Mégis, telt az idő és éreztem, hogy valamilyen döntést meg kell hoznom.
Aztán délelőtt megjött Anita. Elmondtam neki ismét a problémám, hogy most már kellene valamit csinálni. Erre ő azt mondta a lehető legnagyobb egyszerűséggel: „Fene vigye, menjünk oda hozzá most!”
„Jó, de lehet, hogy most épp műt.” – mondtam.
„Nézzük meg, hogy ott van-e az irodájában.” – válaszolt Anita.
„Nézzük.”

El is indultunk az iroda felé. Bent volt. Épp beszélgetett valakivel, így a titkárnője azt javasolta várjunk. Szerencsére nem kellett sokat. Hamar bejutottunk hozzá.
„Professzor úr,” – kezdtem – „csak azért szerettem volna beszélni a Professzor úrral, mert szerettem volna megköszönni a Professzor úrnak a segítséget és amit értem tett. Tényleg nagyon hálásak vagyok!” Egy mondatban ilyen sokszor azt hiszem, még nem mondtam azt, hogy Professzor úr.
„Jaj, nem kellett volna.” – mondta. Látszott, hogy kicsit zavarba jött, és gyorsan bele is kezdet egy új témába.
A gyógyulásomról kezdett el beszélni. Azt mondta, hogy akkor két hét múlva majd meglesz a szövettan eredménye. Adott egy névjegykártyát, hogy majd őt, közvetlenül keressem. Elmondta ismét, hogy nem kell izgulnom, mert ez biztosan valamilyen jóindulatú daganat lesz, és épp ezért a további életemet nem fogja nagyon befolyásolni. Majd azért beszélnem kell a dietetikus orvossal, de a rehabilitáció leteltével ehetek majd bármit. A szélsőségektől tartózkodnom kell, de bármit meg lehet majd kóstolni. A lényeg, hogy most már nem lesznek problémáim és meg fogok gyógyulni. Az esküvőn pedig még egy pohár bort is ihatok. Nevetett. Mi is nevettünk, majd még egyszer megköszöntük és mondtuk neki, hogy már nem akarjuk feltartani a munkájában, el is mennénk.
„Na látod, nem is volt olyan nehéz.” – mondta Anita.
„Jó, tényleg nem. Csak béna, hogy ezt így kell csinálni. Jaj, és még a nővéreknek is meg kell majd köszönnöm!”

A lényeg, hogy túl voltam rajta. Legalább a délelőtt ezzel elment. Délután megjött Édesapám is és megint lementünk vele a kórház kertjébe. Jó volt keresztül menni a kórházon. Az előző napi unalommal szemben, most ismét megtelt az épület élettel, nagy volt a nyüzsgés mindenfelé. Mielőtt kimentünk volna a kertbe, meg is kértem, hogy egy picit ücsörögjünk a büfé előtt. Jó volt nézegetni az embereket. Jól esett a gondolat, hogy én a sok beteg közül az vagyok, aki már túl van a nehezén és holnap elmehet haza. Aztán mosolyogva felálltam és elindultunk kifelé. Majdnem egészen a vacsoraidőig a kertben töltöttük a délutánt. Kicsit el is fáradtam és így még inkább megérdemeltnek éreztem a vacsorát. A vacsora végeztével a látogatási idő is lejárt. Utoljára köszöntem el a látogatóimtól este. Aztán utoljára kaptam meg az esti injekciót. Aztán kimentem még megnézni utoljára a kórház teraszáról a naplementét. Végül utoljára lefeküdtem az ágyamba, és álomba szenderültem.