Zárszó

Ma négy hónapja, két hete és egy napja, hogy kijöttem a kórházból. Ezalatt az idő alatt megszabadultam a maradék varratoktól, helyre állt az emésztésem, fizikálisan rendbe jöttem. A szövettan eredményeként kiderült, hogy a daganat jóindulatú volt. Sőt, a jóindulatú daganatok közül is a legjobb volt. A szeptemberi kontroll után pedig megtudtam, hogy nincs szükség további kezelésre, megfigyelésre.
Kívülről csak egy vágás emlékeztet a történtekre. Mégis azt gondolom, hogy érdemes egy részletesebb egyenleget húzni, mert bennem viszont sok minden változott.

Kezdjük talán azzal, hogy már nem rettegek a kórházaktól és az ott folyó munkától. Megtapasztaltam, hogy mindaz, ami ott történik, csak a beteg, vagyis az én érdekemben folyik, és az orvosok, nővérek mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a fájdalmas, rémisztő részletek ne kerüljenek a tudomásomra. Ha az ember mégis találkozik olyannal, ami külső szemlélőként taszító lehet, nem lesz az betegként, mert hirtelen megvilágosodik, és minden természetesnek fog tűnni. Szóval ha valaki mostanában készül élete első kórházi napjaira, ne aggódjon, nem lesz annyira borzasztó, mint amennyire kívülről látszik.

Szintén egészségügyi téma, és fontos pár szót említeni róla, az az orvosok és nővérek munkája. Nyilván volt egy elképzelésem arról, hogy milyen mennyiséget dolgoznak nap mint nap, és mi mindent kell megtenniük munkaköri kötelességből, de a valóság felülírta az elképzeléseim. Leginkább abban, hogy sem az orvosok, sem a nővérek nem voltak flegmák, unottak vagy akár felszínesek. Minden áldott nap ugyanazt a színvonalat hozták, ugyanolyan figyelmesek, segítőkészek és ami a legfontosabb, jókedvűek voltak. A mai napig nem értem, hogyan. Nem tudom, hogy minden kórházban így van-e, de a pécsi 400 ágyas sebészete hibátlan volt!

Ami a mozgást illeti, nos ott is jelentős változás állt be. A rengeteg séta, amit a kórház végtelenül hosszú teraszán nyomtam le, valahogy belém égette az aktivitás igényét. Ma már nem igen telik el nap anélkül, hogy ne tegyek legalább egy hosszabb sétát. Ha elfogadható az időjárás, inkább kerékpárral megyek a dolgomra, mint autóval vagy motorral. Az úszás és a futás még várat magára, de ígérem ezek lesznek a következők.

Az ugyan kiderült, hogy jóindulatú volt a daganat, de arra vonatkozóan nem kaptam egyértelmű választ, hogy miért is alakulhatott ez ki bennem. Mivel azonban én minden, bennem felmerülő kérdésre szeretném tudni a választ, ha nem kapok, majd én kitalálok. Talán ezek a válaszok nem is nélkülöznek minden alapot.

Az egyik ok, amit felelőssé teszek a daganat kialakulásában, az egészségtelen táplálkozás. Amióta önálló életet élek, a gyors, kész és félkész kaják jelentős szerepet kaptak a étkezésemben. Emellett pedig a szénsavas üdítőktől sem tartózkodtam. Persze nem lehet tudni, hogy ezen ételek, italok fogyasztásának lehetett olyan következménye, ami okozta a daganat kifejlődését, de az biztos, hogy a sok furcsa nevű és E-betűs anyag, amikkel teletömik ezeket a cuccokat, nem lehetnek jótékony hatásúak. Az biztos, hogy a jövőben tartózkodni fogok ezektől tápoktól.

Sokszor, sok helyen hallottam, olvastam, hogy a stressz első számú célpontja a gyomor. Korábban a munkám nagy része abból állt, hogy olyan dolgokon kellett paráznom, amelyek tökéletesen jelentéktelenek voltak, esetleg semmilyen hatással nem voltak a dolgok alakulására, ráadásul még semmi hasznom sem származott belőlük. Igyekszem a jövőben olyan munkát végezni, ahol nem „munkaköri” elvárás a stressz. Persze nem gondolom, hogy távol fogom tudni magam tartani tőle, de ha már muszáj lesz aggódnom, akkor legalább váljék javamra.

Végül, de nem utolsó sorban meg kell említenem a dohányzást is. Egy okos indiai jógaoktató azt mondta, hogy az ember foglalkozhat sokat a testével, étkezhet a legegészségesebben, akkor sem fog az egész semmit sem érni, ha dohányzik. A cigi olyan sokat árt, hogy semmi sem tudja kompenzálni. Ma-holnap öt hónapja lesz, hogy nem gyújtottam rá. Ami a leginkább boldoggá tesz, hogy nem hiányzik. Biztos, hogy ehhez kellett az is, hogy keresztülmenjek ezen a tortúrán, de ha csak ennyit profitálnék belőle, már azt mondanám, megérte.

Az elmúlt négy hónapban meséltem még családról, hitről, barátságról is. Olyan perspektívákból láttam ezeket a témákat, amelyekből még soha sem, és ami különösen boldoggá tett, hogy egyes szereplőkhöz igazán közel kerültem. A blogom pedig segítség volt abban, hogy őszintén meséljek a témáról ismerősöknek és ismeretleneknek egyaránt.

Örülök, hogy sikerült megtartanom a fogadalmam, és megírnom ezt a blogot. Nagy segítséget és inspirációt jelentettek számomra azok a barátaim és ismerőseim, akik hétről hétre végigkövették a sztorit és támogató szavaikkal biztattak a folytatásra. Ezúton is köszönöm nekik, hogy olvastak. Mindazoknak, akik pedig ezután fognak rábukkanni a blogomra, kívánom, hogy találjanak benne hasznos és érdekes információkat, gondolatokat.
Viszlát!