2009. június 11. (Csütörtök) és június 12. (Péntek)

Nem tudtam másképp elképzelni, csak úgy, hogy nem lesz komoly dolog ebből a kis gumóból a gyomromban. A biopszia volt a legrosszabb, ami történhetett velem és a műtét egyáltalán nem is fog szóba kerülni. Ezerrel készültem lélekben az esküvőnkre és arra gondoltam, hogy ezt a sors úgysem veheti el tőlem.

A pozitív hozzáállás ellenére, folyamatos frászban voltam. Azon rágtam magam egyfolytában, hogy mikor csörren meg a telefonom és közlik, hogy a szövettan eredménye alapján műtétre lesz szükség. Megint előjött az a rettegés, amit a műtét iránt tápláltam magamban. Azonban annyira bíztam a szerencsémben, hogy ezt a rettegést sikerült mindig legyűrnöm. Hogy lenne már műtét?! Semmi gond nem lesz! Csak egy kis duzzanat, gyógyszerrel elég lesz kezelni. Nos, a szövettan eredménye nem szerencse kérdése.

Otthon voltunk délután, amikor édesapám hívott. Valahogy sejtettem, hogy ez most az a telefonhívás. Kimentem a teraszra. Nem tudom miért, de valahogy az a hely tűnt a legnyugodtabbnak. Édesapám egyből a lényegre tért és elmondta, hogy megvan a szövettan eredménye. Na, és mi az? „Nem tudják 100%-osan megállapítani a daganat természetét, ezért a doktornő azt javasolja, hogy távolíttassuk el. Műtétre lesz szükség, Zola.” A műtét szóra megrogytak a térdeim és erősen belekapaszkodtam az erkélykorlátba. A vér kiszaladt a fejemből és egyből levert a víz. „Tudtam.” Mondtam magamban. Teljesen kétségbeestem.
„És ezt minél hamarabb meg kellene ejteni, Zola.”-folytatta édesapám.
Én egyből az esküvőre gondoltam. Na, ne! Ezt nem hagyom elvenni! Szinte egyből feleltem:
„Rendben, de csak az esküvő után! Addig már csak öt hét van.”
Mintha a papám számított volna erre a felvetésemre.
„A doktornő azt javasolja, hogy ne várjunk addig. Beszélni fog a műtétet végző professzorral, de szinte biztos benne, hogy addigra fel fogsz épülni. Hívd fel és beszélj vele! Lehet, hogy ő tud valami olyat mondani, ami megnyugtat. Gondold meg, Zola! A döntés a tiéd, természetesen, de inkább aludj rá egyet.” Nem volt erőm vitatkozni és édesapám is érezte, hogy ez most nem az a helyzet, amikor erővel meg lehet győzni. Mindemellett, abban is teljesen igaza volt, hogy ezt a döntést csak én hozhatom meg. „Ok, alszom rá egyet és holnap felhívlak! Szia, Apa és köszi!”
Még egy pár percig kint sétálgattam az erkélyen. Erőt gyűjtöttem, próbáltam rendezni a gondolataim. Aztán beléptem a nappaliba.
„Meg kell műteni.”-mondtam a menyasszonyomnak.
„Igen, tudom.”-mondta Anita együtt érzően. Odalépett hozzám és megfogta a kezem. „A papád felhívott és elmondta, hogy mi van. Anyukád és az Andris is tud róla.”
Igen? Már mindenki tud róla? És miért én tudom meg utoljára? Dühös lettem, de nem mutattam ki. Ennek most nincs jelentősége. Később rájöttem, hogy igenis volt jelentősége és ezzel a tettével, édesapám megint nagy segítséget nyújtott. Megkímélt attól, hogy mindenkinek nekem kelljen elmondanom az eredményt, és ezáltal újra és újra kimondanom a műtét szót, amitől csak jobban stresszelném magam. Emellett pedig, számítani lehetett arra, hogy a menyasszonyom, édesanyám és a bátyám is meg fog ijedni a hír hallatán, és nem biztos hogy jó lenne, ha még nekem kellene nyugtatgatnom őket. Inkább, ő, az édesapám lejátssza velük ezt a játszmát és mire én beszélek velük, ők már lenyugodott állapotban fognak tudni velem beszélni és segíteni.
„Értem.”-mondtam. „Akkor először beszélek a doktornővel.” Tényleg szükségem volt arra, hogy egy hozzáértő ember ismertesse velem, hogy mi a helyzet. Addig, amíg nem tudom meg, hogy mik a tények, csak idióta teóriákat gyártok.

„Jó napot, Zoltán. Igen, megjött a szövettan eredménye. A következőt írják.” Őszintén szólva, semmire nem emlékszem ami innentől következett. Leginkább latin szavakkal teletűzdelt mondatok voltak. A doktornő nem fordított közben. Nyilván azért, mert egyszer csak elérkezett egy mondathoz, ami a lényeget tartalmazta.
„Diagnózis: Malignitás nem zárható ki. Zoltán, ez azt jelenti, hogy a szövettan nem tudta kizárni a rosszindulatúságot.”
Amikor ez a mondat elhangzott, életemben először éreztem azt, hogy a halál karnyújtási távolságba kerül. Nem zárható ki, hogy rosszindulatú? Akkor ez azt jelenti, hogy rosszindulatú.
Nem tudom elmondani, hogy mikre gondoltam a másodperc tört része alatt. Nem mondanám, hogy lepergett előttem az életem, mert azért annyira tényleg nem volt közel a halál, de komolyan megfordult a fejemben: „Akkor ez ennyi volt”. Nekem ennyi idő jutott és ezennel vége. Átfutott az agyamon a családom, a szeretteim, a menyasszonyom, az esküvő... Tényleg rengeteg minden. És hogy ennek most mind vége lesz rövidesen. Mindez két mondat között.
„Azt javaslom – folytatta a doktornő -, hogy minél hamarabb szabaduljunk meg ettől a daganattól. Én továbbra sem gondolom, hogy rosszindulatú lenne, de biztonságos megoldást a műtét jelentene. Már egyeztettem egy professzorral, Horváth Örs Péterrel, aki ennek a területnek elismert szaktekintélye, és azt mondta, hogy be tudná ütemezni a műtétet úgy, hogy az esküvőn már ott tudna lenni. Én azt javaslom Önnek, Zoltán, hogy gondolja át, hívjon fel, ha bármilyen kérdése van és döntsön belátása szerint. De én azt gondolom, hogy nem kellene ezzel várni.”
„Köszönöm, doktornő a segítségét. Holnap felhívom, hogy hogyan döntöttem. Viszontlátásra!”
Érdekes módon, amikor letettem a telefont, már nem éreztem magam kétségbeesettnek. Félelem továbbra is volt bennem, de valahogy az az állapot, hogy már tudok mindent, még ha az a legrosszabb verzió is volt, amit én el tudtam képzelni, megszüntette a stresszt.
Az első gondolatom az volt, hogy fel kell hívnom az édesanyám. Természetesen, már tudott a dolgok állásáról. Én azért gyorsan elmondtam neki, hogy mit beszéltem a doktornővel. Anyukám megkérdezte, hogy nem szeretném-e ha feljönne hozzánk? Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a jobb. Azt viszont tudtam, hogy ő most nagyon szeretne mellettem lenni, ezért megkértem, hogy jöjjön.

Anyukámnak hét műtétje volt korábban. De ha nem lett volna, valószínűleg akkor is hosszasan tudott volna mesélni arról, hogy mennyire nem kell aggódnom a műtét miatt. Elmesélte mindegyiket töviről hegyire. Milyen volt az első, amikor a térdét kellett megműteni és gyakorlatilag az utcáról ment be a műtőbe. Meg, hogy a strúmáját neki is ez a Horváth Örs professzor műtötte és, hogy mennyire egy rendes ember. Meg, hogy pontosan mire is számítsak majd a műtétnél. És így tovább, és így tovább. Én persze a felét sem fogtam fel annak, amit mond. Olyan sok mindenről beszélt, hogy az agyam információ-befogadóképessége túl lett terhelve és ezáltal lefagyott. Nem tudom, hogy direkt csinálta-e, de ügyes volt, működött. Az biztos, hogy ő bármit megtett volna azért, hogy csökkentse az aggodalmam. Nagyon örültem, hogy most velem van.

Aztán egyszer csak, hirtelen, elfáradtam. Valószínűleg az a nyugtató fejtette ki jótékony hatását, amit nem sokkal azelőtt vettem be. Még soha nem vettem be előtte nyugtatót, így igazság szerint, váratlanul ért a hatása. Teljesen lelassultam, és nem igazán foglalkoztam a körülöttem folyó eseményekkel. A műtétre sem úgy gondoltam, mint egy szörnyűséges dologra. Már már jó kedvem lett. Mindenesetre vicces volt, hogy lassan, megfontolva mozogtam és beszéltem.
Anyukám úgy látta, hogy most már nincs szükség az anyai gondoskodásra és hazament. Én még egy ideig bámultam a tévét, de hamarosan elmentem lefeküdni.

Másnap kipihenten ébredtem. Az első gondolatom rögtön a műtét volt. Összeszorult a gyomrom, mikor rágondoltam. Mindegy, ez most már ilyen lesz, amíg túl nem leszek rajta. Most döntést kell hoznom. Igazából a kérdésre a választ már tudtam. Túl kell esni minél hamarabb a műtéten!