Szép idő volt aznap. A nap hét ágra sütött. Arra gondoltam, hogy elmegyek egy kicsit motorozni a Dunakanyarba. Ki tudja mikor lesz rá alkalmam megint?
Mindamellett a motorozás, a síelésen kívül, az egyetlen dolog, ami képes teljesen kikapcsolni, és a körülöttem zajló eseményekből kirántani. Most éppen erre volt szükségem.
Az előző napi hír, miszerint a gyomrom mellett a szívemmel is van valami baj, teljesen kiborított. Megint nyugtatóra volt szükségem előző éjjel, hogy elaludjak. Még az sem segített, hogy a saját ágyamban aludhattam. Csütörtök délután hazamentünk. Abban maradtunk a professzor úrral, hogy a Papám fog vele beszélni pénteken. Ezért nem érdemes Pécsett maradni. Szerencsére a bogyó segítségével viszonylag könnyen sikerült elaludni.
Reggel 6-kor azonban már ébren voltam, és mivel az időjárás kedvezett a motorozásnak, nyilvánvaló volt számomra, hogy elhúzzak egy kicsit hazulról. Összeszedelőzködtem hát, megreggeliztem és már mentem is.
Sokat kavirnyáztam a Pilisben, mentem hegyre fel és völgybe le. Van egy átjáró, ami Szentendrét és Visegrádot köti össze Pilisszentlászlón keresztül, amit különösen kedvelek. Ezt vettem célba. Nem mondom, hogy nem gondoltam a dolgaimra, de valahogy tényleg segített ez a természetes nyugtató. Már elhagytam Pilisszentlászlót, amikor éreztem, hogy a kabátom zsebében elkezd zizegni a telefonom. Rögtön arra gondoltam, hogy a papám telefonál, mert már végzett a professzornál. A telefonomat nyilván nem tudtam elővenni, de a motorom órájára pillantottam. 9 óra múlt nem sokkal. Gyors matek után rájöttem, hogy ez még nem lehet ő. Túl korán van. Ennyi idő alatt nem végezhetett. Ha meg más hív, az nem lehet olyan fontos. Nem álltam meg, mentem tovább.
Gyönyörű ez az út, tényleg felüdülés a városi szemnek. Ha motoron megy az ember, akkor még az erdő illatait is érezheti. Én is nagyokat haraptam a levegőbe. Aztán sok sok kanyar után kiértem a 11-es útra és elfordultam balra, Visegrád felé. Visegrádnál egy benzinkútnál adtam magamnak egy kis pihenőt. Mikor megálltam és megnéztem ki telefonált, meglepődtem. A papám volt. Gyorsan felhívtam, de nem vette fel. Felhívtam a bátyám, de ő nem tudta, hogy miről lehet szó. Az agyam persze egyből beindult és bonyolultnál bonyolultabb teóriákat kezdett el gyártani. Nem részletezem, de azt elárulom, hogy rám nézve egyik sem volt kedvező. Nagyon meleg volt, így hát bementem a benzinkútra egy üdítőért aztán leültem az árnyékba és vártam. Közben meg turbóztattam az agyam és a szám szélét rágtam. Mi a frász lehet? Aztán nem túl sok várakozás után csörgött a telefonom. A Papám volt.
„Na, mi újság? Mi hír van?”-próbáltam lazának tűnni.
„Na, beszéltem a Professzor úrral.”-tért a lényegre a Papám.”Elcserélték a CT felvételed egy másik beteggel. Nem a te szíveddel van a baj.”
Furcsa dolog ez a fajta, önző megkönnyebbülés: Hála Istennek! Nem velem van a baj! Óriási felszabadulás volt. Egyszerűen nem tudtam arra gondolni, hogy a rohadt életbe lehetnek ilyen felelőtlenek a CT-vizsgálóban. Én csak annak örültem nagyon, hogy van egy gond, ami már nincs. Írtam korábban, hogy egy probléma csak úgy nem tud eltűnni. Hát el tud. Így. De ahogy az energia sem vész el, a probléma sem, csak átalakul. Másnál ez sajnos meg fog jelenni. De ez akkor nem érdekelt. Csak rettentően örültem. Miután ezt kitárgyaltuk, a Papám folytatta.
„Abban maradtunk így hát a Professzor úrral, hogy június 29-én, Hétfőn lenne a műtét. Előző pénteken már be kellene menni a kórházba, betegfelvételre, de a hétvégére hazamehetsz. Vasárnap délután kellene befeküdni. Három hét lesz az esküvőig, ami szerinte elég idő lesz ahhoz, hogy megtarthassátok.”
Utóbbi hírnek különösen örültem.
„Tehát tíz napom van még.”-gondoltam. Érdekes módon ettől a pillanattól kezdve már nem azt gondoltam, hogy túl kevés, hanem hogy túl sok. A dolgok valahogy a helyükre kerültek hirtelen és arra gondoltam, hogy tényleg nincs más módja, csak a műtét az egyetlen lehetőség a gyógyulásra. Azon viszont essek már túl minél hamarabb! A hátra lévő tíz napban inkább a türelmetlenség volt rám jellemző, mint a halogatás. Bizonyos értelemben, már nagyon vártam a műtétet.
Szóval, tíz nap. Rendben. Akkor addig nincs más feladat, mint a felkészülés a kórházi napokra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése