2009. június 26. (Péntek)

Három nap volt hátra a műtétig. Elvileg, hivatalosan ezen a napon kellett volna „bevonulnom”, de mivel egyébként nem szorultam rá és különben is jött a hétvége, elég volt felvetetnem magam a kórházba és utána mehettem haza. Így hát megint Pécsre utaztunk.
Négy helyre kellett menni a kórházban. Volt egy általános felvétel. Emellett a „vérbankhoz” is be kellett jelentkezni. Aztán az altató-orvost kellett meglátogatni, amiről el sem tudtam képzelni, hogy ott mi fog történni. Végül azon az osztályon kellett jelentkezni, ahol feküdni fogok.
Igazándiból egyik sem tűnt félelmetesnek, de azért kicsit izgultam. Meglepő módon nem is kellett sokat várakozni az egyes osztályokon, persze az is lehet, hogy már edzett voltam. Mindegyik helyszín meglátogatásának meg volt a maga értelme, amiket azonnal részletezek, azonban van valami, amit nem értek és ha van olyan olvasóm, aki tudja a magyarázatot, akkor kérem válaszolja meg.
Minden egyes helyen azzal ment el jó néhány perc, hogy válaszoljak az alábbi kérdésekre:
„Név”
„Életkor”
„Magasság”
„Testsúly”
„Cigarettázom-e és ha igen, mennyit egy nap?”
„Van-e szemüvegem?”
„Kit értesítsenek, ha szükséges?”
„Van-e gyógyszer allergiám?”
„Rendszeresen szedek-e valamilyen gyógyszert?”
Stb, stb.
Őszintén szólva lehet, hogy a fenti kérdések közül volt, ami nem hangzott el mindenhol, de abba biztos vagyok, hogy volt kb 10 ugyanolyan rutin kérdés, amelyeket mind feltettek az összes helyen. A vicc az, hogy a válaszokat leírták egy lapra vagy egy űrlapra és betették abba a dossziéba, amit körbecipeltem. Hogy egyszer miért nem volt elég ezekre válaszolni, tényleg nem tudom.
Na de akkor nézzük sorrendben a helyszíneket.
Az általános felvétel volt a leggyorsabb. Ez gyakorlatilag arról szólt, hogy a kórház hivatalosan nyilvántartásba vett. Az összes személyes adatomat meg kellett adnom, plusz a fenti kérdésekre kellett válaszolnom.
Ezután következett a „vérbank”. Itt vettek tőlem ismét vért és a fenti kérdéseket feltették. Ennek a találkozónak az volt a szerepe, hogy egyfelől egy utolsó, műtét előtti vérkép a rendelkezésükre álljon, másfelől, hogy elmondják, hogy be fognak nekem készíteni, ha jól emlékszem, két egység vért a műtéthez. De megnyugtattak, hogy ezt, a műtétem természetét figyelembe véve, nem fogják felhasználni. Hogy őszinte legyek, a mai napig nem tudom, hogy emiatt, miért kellett volna aggódnom.
A harmadik helyszín az altató orvos volt. Ahogy korábban hallottam róla, ez egy olyan vizsgálat, ahol a doki feltesz néhány kérdést és annyi. Hát nem. Ez alatt a beszélgetés alatt kb 5 évet öregedtem.
A vizsgálat egy normál vérnyomás méréssel kezdődött. Kicsit magasak voltak az értékek, de nem voltak vészesek. Az asszisztens csak annyit mondott, hogy biztos izgulok. Én megerősítettem, baromira izgulok.
Aztán az orvos következett. Egy fiatal, körülbelül 30-35 éves pasi ült velem szemben. A beszélgetés alatt végig az volt az érzésem, hogy a munkájának ezt a részét kedveli a legkevésbé, de hát ez is ahhoz tartozik. Semmi izgalmas kómáztatás, csak a tájékoztatás.
Elkérte tőlem az EKG vizsgálatom eredményeit és miközben átadtam már kérdezte is tőlem:
„Volt már műtétje, Zoltán?”
„Gyerekkoromban utoljára” - válaszoltam.
Ő egyből folytatta.
„Ühüm. Na, akkor most elmondom, hogy hogyan fog pontosan kinézni a műtét. Ugyebár hétfőn lesz a műtét, úgy hogy vasárnap délután be kellene jönni a kórházba. Azért kell már vasárnap itt lenni, mert fog akkor kapni egy hashajtó folyadékot, amit estig meg kellene inni. Ettől szépen, folyamatosan fog is menni a hasa. A hashajtás miatt egyébként nem javasolt, hogy vasárnap délben nagyot ebédeljen. Este, ha kér, kapni fog egy nyugtatót, amivel könnyebben el tud aludni. Éjféltől már nem lehet sem inni, sem enni. Reggel kapni fog egy beöntést, ami után már nem is kell majd felöltöznie, csak meztelenül visszafeküdni az ágyba és várni. A várakozás alatt fog kapni még egy nyugtatót. Attól függően, hogy hányadik lesz a maga műtétje aznap, majd jönni fog a műtős fiú és feltolja a műtőbe. Mielőtt még elaltatnák elképzelhető, hogy megkapja a fájdalomcsillapítást végző csövecskét. Ezt a gerincbe vezetik be és ezen keresztül fogja adagolni egy gép az anyagot. Az, hogy ezt az altatás előtt vagy után kapja-e meg, attól függ, hogy melyik aneszteziológus kolléga fogja altatni. Én jobb szeretem előbb elhelyezni. Aztán következik az altatás, ami után se kép, se hang.”
A doki folytatta tovább, miközben a fejemből szépen lassan szaladt ki a vér és dőlni kezdett rólam a víz.
„A műtét után, ha minden rendben ment, akkor a szobájában fog ébredni. Amennyiben komplikáció van, amire nem igen van esély, elképzelhető, hogy az intenzív osztályra fogják vinni. Az érzéstelenítő csövön kívül még a következő csövek lesznek magában. Lesz egy cső az orrában, ami a gyomorból fog kijönni. Lesz egy a nyakában, amin keresztül kapja majd az infúziót. Lesz egy az oldalában, amely a sebből fut ki. Végül kap egy katétert. Ezek a csövek majd folyamatosan fognak kikerülni magából a hét folyamán, attól függően, hogy hogyan javul az állapota. De általában az első csövet már két nap elteltével kiszoktuk venni. A mostani helyzet alapján majd nyolc napot kell a kórházban töltenie, de természetesen ez változhat az egészségi állapot változásától függően. Ha nincs kérdése, akkor volna itt egy nyilatkozat, amit alá kellene írni.”
Köpni, nyelni nem tudtam, úgy hogy jöhetett az adminisztráció. Ez a dokumentum arról szólt, hogy a gerinces érzéstelenítésnek lehet olyan szövődménye, amennyiben nem találnak be a megfelelő helyre, hogy lebénulok. Ez persze a legrosszabb eshetőség és a legritkábban fordul elő, mindössze 1:100,000-hez az esélye. Nekem ez azért elég soknak tűnik.
Az asszisztens, azt hiszem látta rajtam a végső kétségbeesés jeleit, így aztán egy „nem lesz semmi baj” együttérzésről tanúskodó mondattal bocsátott utamra az utolsó állomás irányába.
Az utolsó állomás az V/B sebészeti osztály volt, ahova szintén be kellett jelentkeznem. Ez a felvétel két részből állt. Egyfelől egy nővér tette fel a szokásos, fenti kérdéseket. Másfelől egy beszélgetés várt rám egy fiatal orvossal, Dr Reich Viktorral. Az ő feladata az volt, hogy ismertesse velem a műtét esetleges szövődményeit. Az igazat megvallva, bár itt már egy-két óra eltelt az aneszteziológus óta, még mindig olyan sokkhatás alatt voltam, hogy semmire nem emlékezem abból, amit mondott nekem. Mindenesetre itt is aláírtam egy pár nyilatkozatot. Ezek után saját felelősségemre, elhagyhattam a kórházat.

Egész úton hazafelé azon járt az agyam, hogy mi fog velem történni. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű a műtét, de azt elképzelni se tudtam, hogy ennyire. Szó nem volt róla korábban, hogy mindenféle csövekkel leszek teletűzdelve. Egy infúziós még rendben, de, hogy ezenkívül még négy! Te jó ég! Ez nem arról fog szólni, hogy bemegyek, megműtenek, másnap felkelek, de még pár napig bennmaradok, hogy minden tuti legyen. NEM! Itt konkrétan napokig ágyban leszek. Jó esetben a sajátomban, rossz esetben az intenzíven. Ez nagyon kemény lesz!
Akár hányszor magam elé idéztem a beszélgetést az aneszteziológussal, megjelentek a homlokomon az izzadtság cseppek. Elképzelni sem tudtam, hogy hogyan fogom én ezt túlélni.
Mikor már Budapest közelében jártunk, kezdtem kicsit megnyugodni. Megpróbáltam megint arra gondolni, hogy ezen túl kell esni! Gyorsan le fog telni az a nyolc nap és utána már el lehet az egészet felejteni. Különben meg addig még van egy szombat, ami csak az enyém! És esetleg még egy Da Lello-féle pizza is segíthetne. El is fordultunk az Alkotás út felé.