2009. július 1. (Szerda)

Ez a nap sok szempontból fontos volt a gyógyulásomban. Mind fizikálisan, mind mentálisan sok pozitívumot hordozott magában. Igaz ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi nap.

Reggel ötkor ébresztés és hőmérőzés. Még mindig volt lázam. Ezzel őszintén szólva egészen a nagy vizitig nem törődtem. De akkor, ahogy ez szóba jött, egy pillanatra láttam egy kis bizonytalanságot a Professzor úr szemében, mintha azt mondta volna, hogy ez nem normális, ezzel kezdeni kell valamit. De mivel nekem nem mondott ezzel kapcsolatban semmit, maradt részemről a feltételezés. Összeesküvés elméletekben nagyon jó vagyok. És ha lehet, mindenben hajlamos vagyok a rosszabbat látni, mint a jobbat. Ezzel a szituval is így voltam. Tuti, hogy valami komoly bajom van, különben biztos elmondanák. Vagy mittomén. Kicsit megijedtem. „Na mindegy, majd meglátjuk mi lesz.” – gondoltam. Viszont kaptam jó hírt is.

„Délelőtt kivesszük a gyomorszondát, rendben? És tessék továbbra is aktívnak lenni!” – mosolygott a Professzor úr, majd kiment a stábjával együtt.

Juhé! A legjobb hír. Ilyenkor egy ilyen kis marhaságnak nagyon tud örülni az ember. A gyomorszonda volt az a cső, ami az orromból lógott ki. Egészen a szerdai napig elvoltam vele. De aznap reggel már úgy ébredtem, hogy pont arra gondoltam, hogy ezt most már igazán kivehetnék. És tessék, így is történik! Ki van ez találva! Ja, és hogy a fenébe ne lennék aktív. Mozgatom a kezem, lábam. Vagy másra gondolt a professzor úr?

Ahogy lezajlott a vizit és mindenki befejezte a reggelijét, már jött is a főnővér, hogy kivegye a csövet. Kicsit izgultam, mert ez volt az első csőkivételem. De hát, ezt is el kell egyszer kezdeni. A cső egyik végét lecsatlakoztatta a szmötyis zacskóról, majd nagyjából a közepénél megfogta. Aztán felszólított, hogy fújjak egy nagyot és egy határozott mozdulattal már ki is húzta a cső bennem lévő részét. Egyáltalán nem volt fájdalmas művelet. Egyedül azon csodálkoztam, hogy egy kb 30-40 cm hosszú, véres, gennyes részt fogott a kezében, ami korábban bennem volt. Arra gondoltam, hogy te jó ég, milyen jó, hogy nem voltam magamnál, amikor ezt belém gyömöszölték. Mindenesetre nagyon örültem, hogy megszabadultam az első csövemtől.

Mikor ez megvolt, egy addig csak a viziteken látott orvos jött be hozzám. Egy gyors „Hogy van?” után, a választ meg sem várva, megkért hogy hadd nézze meg a sebem. Természetesen beleegyeztem. Ekkor beugrott, hogy biztos őt küldte a Professzor úr, hogy intézkedjen láz ügyben. Mivel a sebemen egy hatalmas ragtapasz volt, nem sok látnivaló volt rajta. Gondoltam én. De az ismeretlen orvost ez nem nagyon zavarta. Fogta és határozott mozdulatokkal elkezdte letépni a ragtapaszt. Na, ez viszont rohadtul fájt. Nem tudom pontosan, hogy mi fájt konkrétan, de gyanítom, hogy egyrészt a sebtapasz ragasztása tépte a bőröm, másrészt a nyílt sebem is elég érzékeny lehetett mindenféle ingerlésre. Na, mindenesetre a doki, fájdalmaimmal nem törődve leszedte a tapaszt. Először csak közelről szemrevételezte a sebem, majd tovább folytatta a kínzásom. Két ujjával az egyes kis sebdombocskákat, amiket az öltések alakítottak ki, elkezdte nyomkodni. Nahát, ettől igazán ordítani tudtam volna, ha nincs a doki, Gábor és egy nővér a szobában még rajtam kívül. De voltak, ezért inkább csak a fogam szívtam. Szerencsére nem nyomkodta végig az összes ilyen kis dombocskát (összesen 12 öltéssel varrták össze a hasfalam) és viszonylag hamar végzett is. Valamit mormogott a nővérrel, majd köszönt és kiment. Ez volt az egyetlen eset a kórházban tartózkodásom alatt, amikor azt éreztem, hogy egy darab húsként kezelnek és nem mint egy embert. Szerencsére nem volt több találkozásom ezzel a dokival, gondolom csak helyettesített valakit. Mázlimra, rajta kívül csak olyanok foglalkoztak velem (beleértve a nővéreket is), akik ha nem is mondták, de éreztették velem, hogy tudják, hogy én most egy kiszolgáltatott és nem mindennapi szituációban vagyok. Vannak fájdalmaim és nem tudok felszólításra feltétlenül mindent végrehajtani.

Mire elmúltak ezek a fájdalmak, ami egyébként szerencsére nem tartott sokáig, megjelent nálam Kriszta, a gyógytornász. Na, gondoltam, jön megint az ágy-aerobic. De nem így lett.

„Most lábra fogsz állni és sétálunk egy picit, jó?” – mondta.

Te jó ég, még csak 2 napja volt a műtétem és már sétálgatni fogok? Hirtelen egy kis aggodalommal fűszerezett izgalom költözött belém. Szóval, erre gondolt a Professzor úr! Na, ez már tényleg aktivitás.

Kriszta szépen lekapcsolgatta a még bennem lévő infúziót és fájdalomcsillapítót. A katéter és a sebcsapoló zacskókat pedig magához vette.

„Na most felülünk, jó? Dőlj óvatosan az oldaladra, úgy, hogy a karod magad alatt legyen. Engedd le mindkét lábad az ágy mellé és kezdd el feltolni magad a karoddal.” – adta az utasításokat, miközben ő is igyekezett felhúzni. És láss csodát, egyszer csak ültem. A sebem nagyon húzódott és az átvágott hasizmaimat is éreztem egy picit, de nem érdekelt egyik sem. Ültem. Nagyon-nagyon örültem. Szerintem, vigyorogtam is mint a vadalma. Anita és Apukám egyszerre dicsértek, hogy milyen ügyes vagyok. Aztán egy kicsit elkezdtem szédülni. Szaladt ki a vér a fejemből, úgyhogy Kriszta javasolta, hogy dőljek vissza. De amint visszatért a fejembe a vér, megkértem, hogy hadd üljek fel megint. Másodszorra is sikerült. Egy pár percet így üldögéltem, aztán Kriszta javasolta, hogy próbáljuk meg a lábra állást. Mi az hogy! Ide nekem az oroszlán szerepét is! Kicsit eltoltam magam az ágytól, és Kriszta is segített az emelkedésben, de ez is sikerült. Ott álltam az ágy mellett. Kapaszkodva, igaz. Négy cső lógott belőlem, igaz. De álltam. Hihetetlen és leírhatatlan jó érzés volt. Mikor Kriszta látta, hogy biztosan állok, javasolta, kezdjek el lépkedni. Először csak pár lépést. El is kezdtem lépegetni. Ekkor megint azt éreztem, hogy szalad ki a vér a fejemből. Szóltam is Krisztának, aki azt javasolta, hogy felfelé nézzek. Úgy tettem és ez segített. Gondoltam, hogy ha ez ilyen jól megy, akkor irány a szobaajtó. Na, el tudok-e odáig menni? El tudtam. Kértem Krisztát, hogy menjünk ki a szobából, aki beleegyezett. 48 óra „szobafogság” után kint voltam a folyosón. Végre más embereket is láttam. Egy lépésem körülbelül 3-4 másodpercig tartott, majd további 10-15 másodpercet pihentem, de sétáltam. Görnyedten, hiszen a hasamon lévő seb húzott össze, mögöttem egy nővérrel, aki belőlem kilógó csöveken végződő zacskókat cipel utánam, mögötte két éljenző rokonnal, egy szál gatyában sétálgattam emberek között. Marha vicces látványt nyújthattam, de nem érdekelt. Akkor azt éreztem, hogy van esély a megmenekülésre. Túl vagyok a mélyponton és innen már csak felfelé megy az út. Ez az érzés olyan erővel töltött el, hogy vagy 15-20 métert sétáltam a folyosón. Én mentem volna tovább is, de Kriszta javasolta, hogy most már menjünk vissza, ez így is szép teljesítmény. Beleegyeztem.

Mire visszaértünk a szobába, Gábor már összepakolt. Neki ez volt az utolsó napja a kórházban, kiengedték. Most a fiára és a feleségére várt, akik majd segítik hazamenni. Egyfelől nagyon sajnáltam, hogy hazamegy, mert rendkívül jól éreztem magam vele, másfelől viszont örültem, hogy ő már itt tart. Az elmúlt két nap alatt egy olyan embert ismertem meg benne, akit nem fogok és nem is akarok soha elfelejteni. Akárhányszor látta rajtam az elkenődés jeleit, ő felvidított. Ahol tudott segített, és szeretteimet mindig igyekezett képbe hozni az állapotomról, amikor nem tudtam én kommunikálni velük. A nővérekkel mindig kedves volt, és igyekezett minél kevesebb problémát okozni nekik. Gábor nagyon jó ember, és jó példával járt előttem. Hihetetlen, hogy két nap mennyire nagy hatással tud lenni az emberre. Nyilván a szituáció miatt, de most én ezt éreztem.