2009. július 4. (Szombat)

Ez a hétvégi nap volt az első reggel, amikor nem volt szükségem külső segítségre a reggeli készülődéshez. Semmit sem kellett lekapcsolni rólam, hogy kimehessek a mellékhelyiségbe és a fürdőszobába. Most először jutott eszembe, amit a nagymamám mondott a bevonulásom napján: tekintsek az egészre úgy, mintha egy szállodában lennék. Persze még mindig nem az, de megszabadulni a csövektől tényleg felszabadító érzés volt.
A gyors tisztálkodás után, ami még mindig inkább mosakodásra, mint fürdésre hasonlított, gyors öltözködés következett. Aztán irány a terasz. Még nem volt egészen fenn a nap, körülbelül fél 6 lehetett. A betegek többsége gyorsan visszaaludt a hajnali hőmérőzés után. Egyedül róttam a hosszokat. Jó volt így ott, egyedül. A levegő kicsit csípős volt, mindenesetre jóval hűvösebb, mint a napközbeni hőségben, némi szél is járt, és a teraszról egészen el lehetett látni a városon túlra. Dél-keleti fekvésű volt a terasz, így pazar látványt nyújtott a hajnal. Az ember szeme egészen elszokik az ingerektől, ha a négy fal közé van szorítva, még ha csak pár napról is van szó. Remekül éreztem magam ott, a séta közben.
Azt terveztem, hogy ugyanannyit sétálok, mint az előző nap, de meglepő módon könnyen ment az előző napi adag. Időm volt, a látogatási idő még messze volt, így hát rápakoltam még 500 métert. Az csak tíz hossz. Fél 7 felé aztán megjelentek az első betegek. Páran kijöttek sétálgatni. Vicces volt, ahogy ott sétálgattunk, és köszöntünk egymásnak. Mintha egy faluban lennénk, és igyekeznénk a dolgunkra. Pedig hát itt sok dolga nincs az embernek. Csak a gyógyulás.
Aztán nem sokkal 7 után bementem a szobámba várni a kisvizitet. Aztán arra gondoltam, lehet, hogy nem is lesz ma nagyvizit, hiszen hétvége van. Kellemesen kellett csalódnom, amikor a Professzor úr is megjelent. Egyfelől örültem, hogy ennyire nagy felelősséggel van a betegei iránt, másfelől viszont sajnáltam, hogy ezt az időt nem pihenéssel tölti. Épp elég melós számára a hétköznap, hogy a hétvégéjén pihenhessen. De nyilván ezt ő jobban tudja megítélni.
A vizit során kiderült, hogy minden rendben. Hőemelkedésem sincs már. A sebemen lévő duzzanatok is mintha lejjebb mentek volna. A Professzor úr így hát megnyugtatott, hogy ha minden így halad tovább, akkor kedden elenged. Rendkívüli módon örültem.
Aztán a vizit után benyitott hozzám a reggelit osztó nővér. Rögtön azzal kezdte, hogy látott reggel sétálni és nagyon megdicsért, hogy ilyen ügyes vagyok és határozott. Azt mondta, hogy kevesen vannak, akiken ennyire látszik a gyógyulni akarás. Megköszöntem és azt mondtam, hogy nem menne másképp. Fizikailag érzem magam rosszul, ha az ágyban kell lennem. Tényleg így volt. Ha már elfáradtam a sok sétában, inkább leültem a teraszon egy székre, mint hogy visszafeküdjek az ágyba. Az ágyban feküdjenek a súlyos betegek, én nem vagyok annyira beteg. Ha a lábam működik, akkor használom is. A nővér mosolygott és közben egyetértően bólogatott.
Na, de mint kiderült, nem csak ezért a dicséret miatt jött, hanem hogy adjon egy kis reggelit is. Reggelit! Egy hete nem volt a számban étel! Újabb apró örömök, amiket csak az tud igazán értékelni, aki már átélt ilyen helyzetet.
Persze nem lehetett mindjárt kolbászos rántottával kezdeni. Egy egész pohár kefirt kaptam és dobozos kakaót. Ha ez simán lemegy és nincs belőle semmi baj, akkor ebédre fogok kapni valami pépeset. Szuper! Nyilván nem lesz belőle baj! Úgy ettem azt a kefirt, mint gyerekkoromban a krémest. Kicsi, megfontolt és élvezettel teli lépésekkel. Olyan volt, mintha valami kincs lett volna a kezemben, amit ki kell élvezni, mert ki tudja mikor kerül hozzám megint ilyen. Remek jó kis kefir volt az.
Mire végeztem a királyi reggelimmel, meg is érkezett Édesapám és a Menyasszonyom hozzám látogatóba. Azt találtam ki, hogy ha már ennyire szabad vagyok, akkor teszteljük ezt a szabadságot és ne a teraszon sétálgassunk, hanem a kórház kertjében. Mindketten helyeseltek, és örültek, hogy ilyen merész akcióra vállalkozom. A biztonság kedvéért megkérdeztük a nővéreket, hogy lehet-e ilyet, de ők csak nevettek, és azt mondták, hogy nem börtönben vagyok, hanem kórházban. Persze, menjek csak, ha úgy érzem, hogy tudok menni. Az csak jó! Csak majd az ebédre érjek vissza!
Na, majd pont azt fogom elszalasztani!
Különleges érzés volt végig menni a kórházon, és olyan részein járni, ahol nem jártam már egy hete. Persze semmi sem változott, de jó volt látni, hogy három nap múlva itt már úgy fogok járni, hogy már nem kell visszamennem.
A kerti séta nagyon jót tett. Legalább egy órát mentünk körbe-körbe. Ez egy átjáró is volt egyben, így viszonylag sok emberrel találkoztunk. Jó volt új arcokat látni. Persze, a kórház nem börtön, de azt hiszem én megéreztem ott, hogy miért nem jó börtönben lenni.
Hamar eljött az ebéd ideje. Édesapám és Anita is elmentek ebédelni. Leültem az ágy szélére és olyan kíváncsisággal vártam az ebédet, mint talán még soha. Meg is érkezett hamar. A nővér nem tudta pontosan megmondani, hogy mi az, rám bízta a tippelést. Az első fogás egy kis leves volt, mindenféle betét nélkül. Talán csak egy kis zeller darabka ragadt benne, de lényegében alaplé volt. Isteni volt! A második egy ránézésre répafőzeléknek kinéző mártás szerűség volt. Ha más szituban kapom, tuti, hogy illedelmesen megköszönöm, majd a WC-be öntöm. Most úgy néztem rá, mintha a legjobb étterem házi specialitása lenne. Mondanom sem kell, hogy mind elfogyott.
Amikor a nővér elvitte a tálcát, mosolygott is, és azt mondta, hogy általában ebből hagyni szoktak a betegek.
Ebéd után egy kis pihenő jött, de szerencsére nem tartott sokáig, mert megérkezett a Papám. Azt mondta, hogy a Menyasszonyom még maradt egy picit a Nagymamámnál egy délutáni ejtőzésre, de majd később jön vissza ő is.
Arra gondoltam, hogy így lesz időnk beszélgetni a Papámmal. Azt terveztem, hogy megosztom vele a munkával kapcsolatos gondolataimat. Eddig nem volt időnk erről beszélgetni, pedig tudom, hogy ez a téma fontos neki. Rettentően büszke volt rám, hogy a főiskola után sikerült elhelyezkednem, és az elmúlt bő 10 évben egy dinamikusan fejlődő karriert felépítenem. Büszke volt, hogy multinacionális cégekkel dolgoztam együtt, és hogy megbecsülnek a munkahelyemen. Sokáig én is úgy gondoltam, hogy jó úton haladok, de tavaly előtt egyre inkább magával ragadott az a gondolat, hogy valami nem ugyanolyan mint régen, és valami újra lenne szükségem. Akkor azt gondoltam, hogy egy munkahelyváltás épp elég lesz. Aztán az új munkahelyemen eltöltött közel egy év után úgy döntöttem, hogy ez sem az, és csatlakoztam egy társasvállalkozáshoz, amiben én is mint tulajdonos vettem részt. Az idei év persze nem igazán kedvezett a fiatal vállalkozásoknak, így ez a társaság feloszlott. Nagyjából pont azelőtt, hogy a betegségem kiderült.
Nem beszéltünk róla, de úgy éreztem, hogy mindez Édesapám szemében úgy tűnhet, hogy rossz döntést hoztam és érdemes lenne elgondolkodnom azon, hogy visszatérjek a multinacionális vállalatokhoz. Hagyjam a vállalkozósdit és legyek megint alkalmazott. Nem voltam benne biztos, hogy így gondolja, de tudni akartam.
„Tudod Apa, sokat gondolkodtam ám azon, hogy miért is alakulhatott ki bennem ez a tumor.”
„Igen? És jutottál valamire?”
„Szerintem, biztos hogy sok köze van ahhoz, hogy dohányoztam és hogy nem étkeztem egészségesen. De azt gondolom, hogy a munkám is nagyban hozzájárult.”
„Ezt hogy érted?”
„Nem beszéltem még róla, de én leginkább azért hagytam ott az alkalmazotti létet, mert elegem lett a multi-mentalitásból. Egyre inkább azt vettem észre, hogy feleslegesen dolgozom. Hogy a megbízóink a döntéseiket nem az alapján hozzák, hogy mi mit javasolunk, hanem hogy nekik mi a legkifizetődőbb és a legkényelmesebb. Ez a munkamentalitás viszont baromi stresszes, mert baromira nem lehet kitalálni, hogy a következő lépésben éppen mi lesz neki a jó. Amikor elkezdtem dolgozni, ez a stressz óriási volt rajtam, mert nagyon rutintalan voltam. Később persze már tudtam, hogy min izgassam magam és min ne. De a fölösleges munkavégzés így is megmaradt, és továbbra is idegesített. Idő kellett, hogy erre rájöjjek, de utána kénytelen voltam lépni.”
„Nem tudtam, hogy téged ez a munka ennyire nyomasztott.” – mondta a Papám.
„Nem, mert nem mutattam és nem mondtam. De ha a stresszt nem engedi ki magából az ember, akkor az benne marad. És ahogy azt mondják, leginkább a gyomrot támadja. Nem tudom, hogy az én tumoromnak köze van-e a stresszhez, lehet, hogy nincs. De az biztos, hogy ha még mindig alkalmazott lennék, tuti biztos, hogy nem megyek el a gyomortükrözésre, mert találtam volna ennél „fontosabb” dolgot. Pontosabban, találtak volna nekem „fontosabb” dolgot. És egyszer csak lefordultam volna a székemről munkaközben. Ki tudja, akkor megúsztam volna-e ennyivel?
Amikor úgy döntöttem, hogy nem akarok többet ilyen környezetben dolgozni, akkor még csak éreztem, hogy miért. Most, hogy már túl vagyok ezen a műtéten, tudom is.
Sejtem, hogy neked úgy tűnhet, hogy most rossz döntést hoztam, mert a karrierem fuccsba ment, de hidd el, hogy én egyáltalán nem érzem ezt. Nem tudom most másképp csinálni, csak úgy, hogy a magam ura leszek. Így sem leszek felmentve a stressz alól persze, de legalább magam miatt fogok stresszelni, nem mások miatt.”
A Papám végig, figyelmesen hallgatott. Bár máskor bele-bele szokott szólni a mondandómba, de most nem tette.
Mikor befejeztem, azt mondta:
„Megértelek, Zola és elfogadom a döntésed. Hidd el nekem, hogy nekem is az egészséged a legfontosabb. És persze, hogy boldog legyél.”
Örültem, hogy a Papám elfogadta a döntésem. Megnyugtató úgy elindulni egy új úton, hogy érkezik hátulról támogatás.