Ez volt a leghosszabb és legunalmasabb nap. Kánikula volt, és olyan lassan teltek a percek, hogy majdnem sikító frászt kaptam. Persze igyekeztem „izgalmassá” tenni, ami kimerült a sétákban és étkezésekben, de még így is nagyon sokáig tartott ez a nap.
Alapvetően az volt a baj, hogy bár már egészen jól tudtam közlekedni és már egészségileg is tök jól éreztem magam, mégis a kórházban kellett lennem. Már nagyon mehetnékem volt. Úgy éreztem a 8. napon, hogy már otthon kellene folytatnom a gyógyulást. De hát ha maradni kell, hát maradni kell.
Reggel a szokásos sétával nyitottam. Gyakorlatilag megállás nélkül le tudtam már nyomni egy kilométert. Aztán pihenés, aztán jöhetett még fél kilométer. Soha életemben nem éreztem úgy, hogy mozgáshiányom lenne. Itt valami miatt ez is kialakult. Amellett, hogy telt vele az idő, jóleső érzés volt sétálni, és fárasztani magam. Jó volt érezni, ahogy az izmaim erőlködtek és megfeszültek. Nem is annyira a megtett távolság számított, mint hogy mozgásban legyek. Hogy legyek aktív. Furcsa érzés volt.
Számomra a sportolás mindig is két dolgot jelentett: szórakozást és / vagy teljesítményt. Gimnáziumban rendszeresen kosaraztam az iskolai csapatban. Az edzőnk, helyesen, úgy gondolta, hogy inkább érezzük magunkat jól, mint hogy kiszívva, kifacsarva csak egy kötelesség legyen a sorban a kosárlabda is. Nem voltak erőnléti edzések, meg taktikai gyakorlás. Mi minden edzésen játszottunk. Ez valamennyire meg is látszódott az eredményeinken, de még így is voltak nyertes meccseink. Viszont a hangulat mindig remek volt és ritkán fordult elő, hogy bárki is hiányzott volna az edzésekről.
A teljesítményorientáltságról pedig az jut eszembe, amikor már felnőtt fejjel, kampány szerűen el-el mentem néha sportolni, leginkább edzőterembe. Megvolt a célom, 10-20-30 kilókat felemelni, és hétről-hétre emelni a mennyiségeket. De nem igazán élveztem ezt a fajta edzést. A lelkem mélyén kényszernek éreztem.
Akárhogy is, pusztán a mozgás öröme sehogy sem talált meg. Eddig.
Ezek a séták annyira jól estek viszont, és annyira felpörgettek, hogy gyakorlatilag azt vettem észre, hogy úgy működnek, mint a kábítószer. Hiányzott, ha nem mehettem mozogni. Csak bízni tudtam benne, hogy ez később is megmarad, de most már tudom, hogy megmaradt. Ma is kell a napi betevő mozgás.
A séta után jött a reggeli. Kis tejbe áztatott kalács volt. Isteni volt! Úgy benyakaltam, mint kacsa a nokedlit. Mire végeztem vele, Anita már meg is érkezett. A délelőttöt együtt töltöttük. Sokat sétáltunk a kórház parkjában és rengeteget beszélgettünk. Igazándiból ez volt az első olyan alkalom, amikor már értékelni tudtam, hogy mi minden történt vélem. Hogy mennyi pozitív hatás ért, amellett a sok rossz mellett. Már nem emlékszem, hogy az ő ötlete volt-e, vagy az enyém, de azt hiszem ott fogalmazódott meg először, hogy ezeket az élményeket mások számára is rögzítenem kellene. Én hajlamos vagyok sokat gondolkodni a dolgokon, amik történnek velem és képtelen vagyok arra, hogy jelentős események mellett csak úgy elmenjek, mindenféle értékelés nélkül. Az értékelést pedig szeretem megosztani másokkal és vitára bocsátani. Azt hiszem, így született meg a blog ötlete és a fogadalom, hogy megírom a történetem.
Ebéd után az Édesapám is csatlakozott hozzánk. Beszélgettünk politikáról, családról, mindenről, ami csak eszünkbe jutott. Kint ültünk a teraszon és közben a tájat bámultuk. Az egész olyan nyugodt volt és távoli. Mintha csak egy Csehov darab szereplői lettünk volna, akik ülnek a dácsa kertjében, a legnagyobb nyugalomban és egyben unalomban és egyetlen szórakozásuk a beszélgetés. De az is olyan lassú és ráérős. Tényleg lassan telt a nap, de egyszer csak a végére értünk. Este megkaptam a szokásos kis injekciómat és kértem egy altatót is. Igyekeztem mihamarabb álomba ringatni magam az utolsó teljes nap előtt a kórházban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése