2009. június 29-én megműtöttek. Egy daganatot kellett eltávolítani a gyomromból. Ma, 2009. augusztus 09-én letelik a rehabilitáció hatodik hete, ami után (elméletileg) élhetem tovább a korábbi életem. Persze nem fogom.
Ezalatt a hat hét alatt, sok másik mellett, tettem magamnak egy ígéretet. Megfogadtam, hogy megírom a történetem, annak ellenére, hogy sajnos nem vagyok egy jó író. Hogy miért fogadtam meg? Mert később is emlékezni akarok, vagy még inkább emlékeztetni akarom magam mindarra, ami az elmúlt majd három hónapban történt. Persze ettől még, nem kellene mindezt az interneten tennem. Mégis ezt a formát választottam, mert szeretném, ha ez az oldal forrásul szolgálna olyanok számára, akik hasonló kihívásokkal néznek szembe és esetleg majd olvasnak tőlem olyat, amire majd azt mondják: "Na, ezt nem tudta eddig nekem senki megválaszolni!"
A történetet május 12-én fogom kezdeni, amikor egy gyomor-tükrözés eredményeként derült ki, hogy valamilyen probléma van a gyomrommal. Előzetes számításaim szerint 29 részben, amelyek egyenként nagyjából egy-egy napot fednek majd le, fogom megismertetni az olvasókkal, hogy mik történtek velem ezeken a napokon. Ezek között lesznek majd praktikus információk, mint például, hogy:
- milyen orvosi beavatkozásokon estem át és azokról mit kell tudni (milyen érzés, mennyire fáj, mivel csinálják, stb.)
- hogyan teltek el a kórházi napok? (mik történtek pontosan ott, mikre kell felkészülni, ha valaki erre a fajta ápolásra szorul?)
- mit éreztem fizikailag? mikor mi fájt?
- egyéb praktikus és érdekes információk, tanácsok
Emellett pedig arról is írok majd, hogy a történtek hatására, hogyan változott a világról kialakult képem és az ahhoz való viszonyom. Olyan fontos kérdések merültek fel bennem, amelyek a hivatásra, családra, egészségre, hitre és halálra, illetve ezek kapcsolatára vonatkoznak.
Bízom abban, hogy érdekes lesz majd, amit írok, azonban ennél sokkal fontosabb, hogy ezzel a bloggal segítsek azokon, akikre hasonló műtét vár. Az orvosok rengeteg információval látják el a pácienseket, de ezekkel az infókkal sok baj van:
- nem mindig azt a kérdést válaszolják meg, amire kíváncsiak vagyunk.
- olyan szakkifejezések, szavak hangzanak el, amiket nem értünk
- az orvosoknak nem dolguk, hogy a lelkünket ápolják, épp ezért egyenesek és lényegre törőek. Mindez viszont azzal jár, hogy néha kegyetlennek hangzik, amit mondanak.
Igaz, hogy végeredményben ez csak egy vágás, de ami előtte és utána vár az emberre lelkileg és fizikailag, arra sok esetben nem lehet előre felkészülni. Remélem, hogy a blogommal nekem majd mégis sikerül egy kicsit segítenem a felkészülésben. Mindenki más számára jó olvasást kívánok!
2010. január 20., szerda
2010. január 19., kedd
2009. május 12. (Kedd)
2009. május 12-én is úgy keltem fel, mint minden más reggel. Ez volt a furcsa. Tök nem stresszeltem magam a tükrözés miatt, pedig hát ez is egy orvosi beavatkozás. Az is igaz, hogy előtte egy hetet már végigizgultam, de valószínűleg keddre már elfáradtam.
Hetekkel azelőtt már leszervezte édesapám a konzultációt Dr Király Ágnes egyetemi docenssel, akinek Pécsen van magánrendelője. A magánrendelő egy megnyugtató szó volt számomra. Csak nem lehet olyan szőrnyű, mint egy igazi kórház! Egyébként tényleg nem az. Aki teheti (leginkább pénzügyileg) ilyen helyre menjen. Két dolog miatt: egyfelől úgy bánnak az emberrel, ahogy egy jó étteremben a fizető vendéggel, másfelől pedig ez a rendelő egy régi családi házban lett kialakítva, így abszolút tompított a kórházi hangulaton.
Szépen megreggeliztem, mert azt még lehetett (6 órával a beavatkozás előtt nem lehet már enni, csak vizet inni.) és időben indultunk a menyasszonyommal Pestről. Pár perccel 3 óra előtt meg is érkeztünk a pécsi címre. Édesapám már ott várt. Teljesen nyugodt voltam, egy minimális izgalom volt csak bennem. Vártam, hogy túl legyek rajta. Lexi, az asszisztens nő, aki egyébként a család jó barátja, is megnyugtatott, hogy mindössze 2-3 percig fog tartani a dolog. De ha nagyon izgulok, akkor szívesen ad nyugtatót. Nem éreztem szükségét. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy sajnos a doktornő egy picit késni fog, mert éppen vizsgáztat. Nos, abból a pici késésből kb félóra lett.
Itt kell megjegyeznem, de lehet, hogy még később is fogok rá utalni, hogy az összes beavatkozás együttvéve nem annyira keserves, mint a várakozás. Nagyon nehezen tudom szavakba foglalni milyen is valójában az az érzés, amikor nagy nehezen lelkileg felkészíted magad, hogy most valami rossz fog történni veled, de nyugi utána már tök jó lesz, de ez a tök jó fene sem tudja mikor lesz, mert még mindig várni kell a rosszra. Várni, várni, várni!!! Szépen lassan egyre többet gondolsz arra, hogy most rossz lesz, nagyon rossz lesz neked. Miért ne gondolnál rá? Hisz van rá időd. Már nem is hallod, hogy mit beszélnek hozzád, mert csak erre gondolsz. Borzalmas! Én nem tudtam a várakozásra semmilyen trükköt kitalálni, mert sem az iPhone, sem a beszélgetőtárs, sem semmi más nem működött. De azt tudom tanácsolni, hogy aki hasonló szituba kerül, próbáljon meg lelkileg felkészülni, hogy bizony várni fog és az rossz lesz. Félóra nem sok az ember életéből, de ezekre a félórákra mindig emlékezni fogok.
A már-már fizikailag kínzó várakozásnak egyszer mégis csak vége lett és befutott a doktornő. És bár lehet, hogy nem hozzá igazítják az atomórát, de az egyik leglelkiismeretesebb orvos, akivel valaha találkoztam. Ez pedig sokkal fontosabb, mint a várakozás. Ha problémád van a gyomroddal, hozzá fordulj!
A doktornő bevezetett a rendelőjébe, amit leginkább úgy tudnék jellemezni, hogy egy kedves szoba nagy ablakokkal, amiben mellesleg vannak orvosi eszközök is. Tényleg nem volt kórház-feelingem. Kezdésnek feltett néhány kérdést, ami a korábbi problémáimra vonatkozott; mióta fáj a gyomrom, hogyan fáj, volt-e egyéb panasz, stb? Válaszoltam rá, aztán irány a műtőasztal (igazándiból egy orvosi ágy)!
A következő eseményeket megpróbálom minél részletesebben leírni, hogy ha majd menned kell gyomortükrözésre, akkor tudd, de legalább sejtsd, hogy milyen lesz.
Először is, nem kell hozzá levetkőzni. Úgy ahogy vagy fel lehet feküdni az asztalra, mindössze egy kis papírszalvétaszerűséget tesznek alád, gondolom a sterilitás miatt. Oldalra kell feküdni, fejet előre bólintani. Hallottam olyanról, akinek a kezeit a háta mögött lefogták. Nálam ilyen nem volt. Én azzal a kezemmel, amelyiken feküdtem jó erősen belekapaszkodtam az ágy szélébe, a másikat pedig az oldalamra fektettem. Mindez gyorsan lezajlik, az asszisztens végig mondja, hogy mit csinálj. Mire a fejed leteszed addigra a doktornő, már be is öltözött és már tolja is oda a szádhoz a csövet. Ezt a csövet úgy képzeld el, mint egy locsolócsövet, aka slagot. Annyira meglepődtem, hogy már itt tartunk, hogy amikor a doktornő megkért, hogy nyeljek egy nagyot, szó nélkül úgy tettem és már bennem is volt a célszerszám. Na, akkor nagyon megszorítottam az ágy szélét. Szó mi szó, fura érzés, ha egy csövet gyömöszölnek le az ember torkán. A dolog rögtön azzal kezdődött, hogy el kezdtem öklendezni, kvázi hányási ingerem lett, mivel a cucc nyilvánvalóan birizgálta azt a pontot, amit akkor szoktunk megnyomni, amikor buli után kiszeretnénk adni, ami korábban, az éjszaka folyamán bement. Mivel azonban tök üres a gyomor, a nyálon, nyálkán kívül nem jön semmi. De az jön, mint a veszedelem, végig a beavatkozás során, minden alkalommal, amikor a cső hozzáér ahhoz a bizonyos ponthoz. Maga az érzés, ami a beavatkozást kíséri nem fájdalmas, de rendkívül kellemetlen. Nehéz megfogalmazni a két érzés közötti különbséget, de az biztos, hogy az a nyugtató tényleg segített volna. Így azért bennem volt az a bizonyos zabszem.
Nagyjából minden másodperc, ami alatt ez a cső bennem volt, órának tűnt. De nem telt el sok idő, amikor először rémültem meg. Elhangzott a doktornőtől egy mondat, amit jó ideig nem fogok elfelejteni: „Hopp, itt van valami!” Innentől kezdve, már csak a testem szenvedett, az agyam elfelejtette, hogy hol van és már csak azon tudtam gondolkodni, hogy mi az a „valami”. Még egy pár percig, talán 3-4 lehett, el tartott a dolog, igazán nem emlékszem, hogy pontosan meddig. Azért volt hosszabb a művelet a tervezettnél, mert a doktornő mintát vett a „valamiből”. A csőbe egy kis huzalt tolt be, és azzal kaparkászott a „valamiből”. Mindezt persze csak félszemmel láttam.
Aztán egyszer csak kihúzta a csövet és felülhettem. Akkor nagyjából azt éreztem, hogy taknyom-nyálam egybefolyik. Lexitől kaptam egy adag papírszalvétát, amivel igyekeztem törölgetni magam. Amikor már nem csurgott rólam mindenhonnan a nyál, akkor a doktornő az asztalához hívott.
Leültem, majd egyenesen, teljesen lényegre törően el kezdte ismertetni a helyzetet: „Zoltán, találtam a gyomrában egy daganatot, a gyomor kijáratánál, amely...” És innentől kezdve, a mondandó többi részére egyáltalán nem emlékszem. Csak egy homályos kép maradt meg bennem arról, hogy a doktornő előttem ül és magyaráz, valami olyan nyelven, amit nem értek. „Tessék? Nem értem.” - szólaltam meg pár mondat után még mindig magamat törölgetve, mintegy jelezve, hogy lemaradtam a gondolatfonal görgetésében. Én még ott tartottam, hogy közlik velem, hogy daganatom van, ami az én szótáramban egyenlő volt a halállal. Tessék?! Akkor én most meg fogok halni?! Én azzal jöttem ide, hogy maximum van egy kis fertőzés bennem, amire majd kapok egy pár gyógyszert és hamarosan meggyógyulok. Erre kiderül, hogy halálos beteg vagyok?
Szerencsére, Lexi gyorsan észrevette, hogy miújság van velem és reagált: „Behívjuk Aput?”. „Igen.”- nyögtem. Majd a fülzúgás folytatódott és csak vizuális emlékek vannak. Belépett apám, mögötte a menyasszonyom, akire emlékszem rákiáltottam, hogy „Csak Apa!”. Ő értette, ki is ment. Azóta sokat gondolkodtam azon, hogy miért küldtem ki. Azt hiszem két oka lehetett. Az egyik, hogy nem akartam, hogy úgy lásson, merő egy nyálban; még meggondolja magát és nem jön hozzám. Másfelől pedig, bár nem fogtam fel, de éreztem, hogy most itt komoly és leginkább rossz híreket mondanak rólam, amiket majd jobb, ha tőlem hall. Így utólag, hülyeség volt mindkettő, de hát ösztönösen cselekedtem.
Körülbelül még 5-10 percig tartott a konzultáció, apám és a doktornő között. Fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi idő volt. A beszélgetés végére kezdtem magamhoz térni és arra már emlékszem, hogy megbeszéltük a következő lépéseket. Két lehetőséget ismertetett a doktornő: vagy egy újabb gyomortükrözés, CT vizsgálattal kiegészítve, vagy biopszia, amelynek során egy tűvel mintát vesznek a daganatból. Mindkettő célja, hogy megállapítsák, hogy a daganat jó vagy rossz indulatú. Ahhoz viszont még konzultálnia kell más specialistákkal, hogy melyik módszer legyen.
„Rendben. Köszönöm, doktornő! Akkor majd beszélünk. Viszontlátásra!” –mondtam és eljöttünk.
Biztos vannak, akikben felmerül a kérdés, hogy miért van szüksége egy 33 éves felnőtt férfinak arra, hogy az édesapja kísérgesse orvoshoz. A kérdés jogos, és annál is inkább magyarázatra szorul, mert sokat fog édesapám feltűnni a történetem során és már most szeretném ennek a jelenségnek a hátterét megvilágítani.
Édesapám az egész gyermekkoromat tőlem távol élte. Nem fizikailag, „csak” mint szülő. Soha nem volt naprakész, hogy kik a barátaim, hogy kikkel vagyok rosszban, hogy kik az aktuális szerelmeim, hogy mi foglalkoztat, hogy mi bánt. Persze kampányszerűen, mindig rákérdezett ezekre a témákra és emlékszem, mindig megkérdezte tőlem:„haverok vagyunk?” Én meg zsigerből válaszoltam:”persze!”. Persze nem voltunk. Nem is kellett volna, hogy azok legyünk. Mindenesetre abban mindig is biztos voltam, hogy nagyon szeret, de ő úgy gondolta, hogy az iskoláztatásom, anyagi és egzisztenciális létem biztosítása a legfontosabb feladata. Tudom, hogy most már ő is másképp csinálná, ha tehetné.
Gondolom, hogy a szülői gondoskodás ilyetén megfogalmazása, definiálása miatt gondolta, hogy el kell engem kísérni a gyomortükrözésre. Még, ha ugyan 33 éves is vagyok. Hát elkísért, én meg nem bántam.
Ami miatt mindezt fontosnak tartottam elmondani, az az, hogy úgy érzem, a betegségemnek köszönhetően az összes rokonom és barátom közül, az apámmal változott meg leginkább a kapcsolatom. Tisztán emlékszem rá, ahogy kiléptünk a rendelőül szolgáló családi ház ajtaján és elkezdtünk felfelé bandukolni az utcában a kocsihoz, átölelt és azt mondta:„Nincs baj, Zola, örülni kell, hogy ez most kiderült! Szépen mindent végig fogunk csinálni, hogy meggyógyulj! Ne aggódj!” Nyugodt volt, nem volt túl komor, de mégis kellő higgadtsággal mondta. Érezte, hogy most nekem erre van szükségem. Apaként viselkedett. Most ott volt a bajomnál, a lelkemben. Úgy, ahogy mindig is szerettem volna. Az elkövetkező három hónap alatt végig, minden egyes nap velem volt. És rengeteget beszélgettünk...
Hetekkel azelőtt már leszervezte édesapám a konzultációt Dr Király Ágnes egyetemi docenssel, akinek Pécsen van magánrendelője. A magánrendelő egy megnyugtató szó volt számomra. Csak nem lehet olyan szőrnyű, mint egy igazi kórház! Egyébként tényleg nem az. Aki teheti (leginkább pénzügyileg) ilyen helyre menjen. Két dolog miatt: egyfelől úgy bánnak az emberrel, ahogy egy jó étteremben a fizető vendéggel, másfelől pedig ez a rendelő egy régi családi házban lett kialakítva, így abszolút tompított a kórházi hangulaton.
Szépen megreggeliztem, mert azt még lehetett (6 órával a beavatkozás előtt nem lehet már enni, csak vizet inni.) és időben indultunk a menyasszonyommal Pestről. Pár perccel 3 óra előtt meg is érkeztünk a pécsi címre. Édesapám már ott várt. Teljesen nyugodt voltam, egy minimális izgalom volt csak bennem. Vártam, hogy túl legyek rajta. Lexi, az asszisztens nő, aki egyébként a család jó barátja, is megnyugtatott, hogy mindössze 2-3 percig fog tartani a dolog. De ha nagyon izgulok, akkor szívesen ad nyugtatót. Nem éreztem szükségét. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy sajnos a doktornő egy picit késni fog, mert éppen vizsgáztat. Nos, abból a pici késésből kb félóra lett.
Itt kell megjegyeznem, de lehet, hogy még később is fogok rá utalni, hogy az összes beavatkozás együttvéve nem annyira keserves, mint a várakozás. Nagyon nehezen tudom szavakba foglalni milyen is valójában az az érzés, amikor nagy nehezen lelkileg felkészíted magad, hogy most valami rossz fog történni veled, de nyugi utána már tök jó lesz, de ez a tök jó fene sem tudja mikor lesz, mert még mindig várni kell a rosszra. Várni, várni, várni!!! Szépen lassan egyre többet gondolsz arra, hogy most rossz lesz, nagyon rossz lesz neked. Miért ne gondolnál rá? Hisz van rá időd. Már nem is hallod, hogy mit beszélnek hozzád, mert csak erre gondolsz. Borzalmas! Én nem tudtam a várakozásra semmilyen trükköt kitalálni, mert sem az iPhone, sem a beszélgetőtárs, sem semmi más nem működött. De azt tudom tanácsolni, hogy aki hasonló szituba kerül, próbáljon meg lelkileg felkészülni, hogy bizony várni fog és az rossz lesz. Félóra nem sok az ember életéből, de ezekre a félórákra mindig emlékezni fogok.
A már-már fizikailag kínzó várakozásnak egyszer mégis csak vége lett és befutott a doktornő. És bár lehet, hogy nem hozzá igazítják az atomórát, de az egyik leglelkiismeretesebb orvos, akivel valaha találkoztam. Ez pedig sokkal fontosabb, mint a várakozás. Ha problémád van a gyomroddal, hozzá fordulj!
A doktornő bevezetett a rendelőjébe, amit leginkább úgy tudnék jellemezni, hogy egy kedves szoba nagy ablakokkal, amiben mellesleg vannak orvosi eszközök is. Tényleg nem volt kórház-feelingem. Kezdésnek feltett néhány kérdést, ami a korábbi problémáimra vonatkozott; mióta fáj a gyomrom, hogyan fáj, volt-e egyéb panasz, stb? Válaszoltam rá, aztán irány a műtőasztal (igazándiból egy orvosi ágy)!
A következő eseményeket megpróbálom minél részletesebben leírni, hogy ha majd menned kell gyomortükrözésre, akkor tudd, de legalább sejtsd, hogy milyen lesz.
Először is, nem kell hozzá levetkőzni. Úgy ahogy vagy fel lehet feküdni az asztalra, mindössze egy kis papírszalvétaszerűséget tesznek alád, gondolom a sterilitás miatt. Oldalra kell feküdni, fejet előre bólintani. Hallottam olyanról, akinek a kezeit a háta mögött lefogták. Nálam ilyen nem volt. Én azzal a kezemmel, amelyiken feküdtem jó erősen belekapaszkodtam az ágy szélébe, a másikat pedig az oldalamra fektettem. Mindez gyorsan lezajlik, az asszisztens végig mondja, hogy mit csinálj. Mire a fejed leteszed addigra a doktornő, már be is öltözött és már tolja is oda a szádhoz a csövet. Ezt a csövet úgy képzeld el, mint egy locsolócsövet, aka slagot. Annyira meglepődtem, hogy már itt tartunk, hogy amikor a doktornő megkért, hogy nyeljek egy nagyot, szó nélkül úgy tettem és már bennem is volt a célszerszám. Na, akkor nagyon megszorítottam az ágy szélét. Szó mi szó, fura érzés, ha egy csövet gyömöszölnek le az ember torkán. A dolog rögtön azzal kezdődött, hogy el kezdtem öklendezni, kvázi hányási ingerem lett, mivel a cucc nyilvánvalóan birizgálta azt a pontot, amit akkor szoktunk megnyomni, amikor buli után kiszeretnénk adni, ami korábban, az éjszaka folyamán bement. Mivel azonban tök üres a gyomor, a nyálon, nyálkán kívül nem jön semmi. De az jön, mint a veszedelem, végig a beavatkozás során, minden alkalommal, amikor a cső hozzáér ahhoz a bizonyos ponthoz. Maga az érzés, ami a beavatkozást kíséri nem fájdalmas, de rendkívül kellemetlen. Nehéz megfogalmazni a két érzés közötti különbséget, de az biztos, hogy az a nyugtató tényleg segített volna. Így azért bennem volt az a bizonyos zabszem.
Nagyjából minden másodperc, ami alatt ez a cső bennem volt, órának tűnt. De nem telt el sok idő, amikor először rémültem meg. Elhangzott a doktornőtől egy mondat, amit jó ideig nem fogok elfelejteni: „Hopp, itt van valami!” Innentől kezdve, már csak a testem szenvedett, az agyam elfelejtette, hogy hol van és már csak azon tudtam gondolkodni, hogy mi az a „valami”. Még egy pár percig, talán 3-4 lehett, el tartott a dolog, igazán nem emlékszem, hogy pontosan meddig. Azért volt hosszabb a művelet a tervezettnél, mert a doktornő mintát vett a „valamiből”. A csőbe egy kis huzalt tolt be, és azzal kaparkászott a „valamiből”. Mindezt persze csak félszemmel láttam.
Aztán egyszer csak kihúzta a csövet és felülhettem. Akkor nagyjából azt éreztem, hogy taknyom-nyálam egybefolyik. Lexitől kaptam egy adag papírszalvétát, amivel igyekeztem törölgetni magam. Amikor már nem csurgott rólam mindenhonnan a nyál, akkor a doktornő az asztalához hívott.
Leültem, majd egyenesen, teljesen lényegre törően el kezdte ismertetni a helyzetet: „Zoltán, találtam a gyomrában egy daganatot, a gyomor kijáratánál, amely...” És innentől kezdve, a mondandó többi részére egyáltalán nem emlékszem. Csak egy homályos kép maradt meg bennem arról, hogy a doktornő előttem ül és magyaráz, valami olyan nyelven, amit nem értek. „Tessék? Nem értem.” - szólaltam meg pár mondat után még mindig magamat törölgetve, mintegy jelezve, hogy lemaradtam a gondolatfonal görgetésében. Én még ott tartottam, hogy közlik velem, hogy daganatom van, ami az én szótáramban egyenlő volt a halállal. Tessék?! Akkor én most meg fogok halni?! Én azzal jöttem ide, hogy maximum van egy kis fertőzés bennem, amire majd kapok egy pár gyógyszert és hamarosan meggyógyulok. Erre kiderül, hogy halálos beteg vagyok?
Szerencsére, Lexi gyorsan észrevette, hogy miújság van velem és reagált: „Behívjuk Aput?”. „Igen.”- nyögtem. Majd a fülzúgás folytatódott és csak vizuális emlékek vannak. Belépett apám, mögötte a menyasszonyom, akire emlékszem rákiáltottam, hogy „Csak Apa!”. Ő értette, ki is ment. Azóta sokat gondolkodtam azon, hogy miért küldtem ki. Azt hiszem két oka lehetett. Az egyik, hogy nem akartam, hogy úgy lásson, merő egy nyálban; még meggondolja magát és nem jön hozzám. Másfelől pedig, bár nem fogtam fel, de éreztem, hogy most itt komoly és leginkább rossz híreket mondanak rólam, amiket majd jobb, ha tőlem hall. Így utólag, hülyeség volt mindkettő, de hát ösztönösen cselekedtem.
Körülbelül még 5-10 percig tartott a konzultáció, apám és a doktornő között. Fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi idő volt. A beszélgetés végére kezdtem magamhoz térni és arra már emlékszem, hogy megbeszéltük a következő lépéseket. Két lehetőséget ismertetett a doktornő: vagy egy újabb gyomortükrözés, CT vizsgálattal kiegészítve, vagy biopszia, amelynek során egy tűvel mintát vesznek a daganatból. Mindkettő célja, hogy megállapítsák, hogy a daganat jó vagy rossz indulatú. Ahhoz viszont még konzultálnia kell más specialistákkal, hogy melyik módszer legyen.
„Rendben. Köszönöm, doktornő! Akkor majd beszélünk. Viszontlátásra!” –mondtam és eljöttünk.
Biztos vannak, akikben felmerül a kérdés, hogy miért van szüksége egy 33 éves felnőtt férfinak arra, hogy az édesapja kísérgesse orvoshoz. A kérdés jogos, és annál is inkább magyarázatra szorul, mert sokat fog édesapám feltűnni a történetem során és már most szeretném ennek a jelenségnek a hátterét megvilágítani.
Édesapám az egész gyermekkoromat tőlem távol élte. Nem fizikailag, „csak” mint szülő. Soha nem volt naprakész, hogy kik a barátaim, hogy kikkel vagyok rosszban, hogy kik az aktuális szerelmeim, hogy mi foglalkoztat, hogy mi bánt. Persze kampányszerűen, mindig rákérdezett ezekre a témákra és emlékszem, mindig megkérdezte tőlem:„haverok vagyunk?” Én meg zsigerből válaszoltam:”persze!”. Persze nem voltunk. Nem is kellett volna, hogy azok legyünk. Mindenesetre abban mindig is biztos voltam, hogy nagyon szeret, de ő úgy gondolta, hogy az iskoláztatásom, anyagi és egzisztenciális létem biztosítása a legfontosabb feladata. Tudom, hogy most már ő is másképp csinálná, ha tehetné.
Gondolom, hogy a szülői gondoskodás ilyetén megfogalmazása, definiálása miatt gondolta, hogy el kell engem kísérni a gyomortükrözésre. Még, ha ugyan 33 éves is vagyok. Hát elkísért, én meg nem bántam.
Ami miatt mindezt fontosnak tartottam elmondani, az az, hogy úgy érzem, a betegségemnek köszönhetően az összes rokonom és barátom közül, az apámmal változott meg leginkább a kapcsolatom. Tisztán emlékszem rá, ahogy kiléptünk a rendelőül szolgáló családi ház ajtaján és elkezdtünk felfelé bandukolni az utcában a kocsihoz, átölelt és azt mondta:„Nincs baj, Zola, örülni kell, hogy ez most kiderült! Szépen mindent végig fogunk csinálni, hogy meggyógyulj! Ne aggódj!” Nyugodt volt, nem volt túl komor, de mégis kellő higgadtsággal mondta. Érezte, hogy most nekem erre van szükségem. Apaként viselkedett. Most ott volt a bajomnál, a lelkemben. Úgy, ahogy mindig is szerettem volna. Az elkövetkező három hónap alatt végig, minden egyes nap velem volt. És rengeteget beszélgettünk...
2010. január 18., hétfő
2009. május 15. (Péntek)
2009.05.15-én meglett a szövettan eredménye. Ez annak a szövettannak volt az eredménye, amit a gyomortükrözésnél vett le a doktornő. Negatív lett. De 95%-ban erre lehetett számítani.
Most következzen röviden egy kis anatómiai és orvoslás-technológiai elmélet, úgy, ahogy nekem sikerült megértenem és megjegyeznem. Ha van az olvasók között nálam hozzáértőbb és alapvető hibát látna a leírtakban, kérem feltétlenül javítson ki! Egyébként pedig a Wikipédia-n szerezhető némi szaktudás a gyomorról. (Megjegyés 1: A Irodalomnál említett Horváth Örs Péter professzor műtött engem is; Megjegyzés 2: az én daganatom az Antrumnál (10) helyezkedett el.)
Nos, azért lehettünk biztosak előre abban, hogy negatív lesz a szövettan eredménye, mert az a szerkezet, amely a gyomromban volt, csak a gyomor felszínét kapirgálta. Alapvetően nem az a feladata, hogy szövetmintát vegyen, hanem, hogy egy kamera segítségével vizuális vizsgálatot tegyen vele a hozzáértő szakorvos. A gyomor több (ha jól emlékszem négy) rétegből áll. Ezek a rétegek egyenként is lehetnek „fertőződtek” , azaz kicsi az esély, hogy pont a legkülső réteg, ahonnan a mintát veszik, legyen beteg. De még ha az is, ez a szerkezet nem képes célzott mintavételre, ezért még inkább csökken a pontosság. Mindezek fényében, a szövettan eredményét a következőképp kellett értékelni:
a) pozitív: betaláltak a beteg szövetbe; meglehet ijedni és komolyan kell venni. Biztosan szükséges a műtét.
b) negatív: nem feltétlenül egészséges a terület; további, alaposabb vizsgálatokra lesz szükség, nem lehet megelégedni az eredménnyel. Viszont van van esély a műtét elkerülésére.
Ennek megfelelően, az én esetemben is újabb vizsgálatra volt szükség. Mire meglett a szövettan eredménye, a doktornő már konzultált a kollégáival és azt javasolta, hogy a biopszia legyen a következő lépés. Ez a vizsgálat röviden annyit jelent, hogy a hasfalon keresztül, egy tű segítségével mintát vesznek az összes rétegből. Ez a vizsgálat már durvább, az én fejemben ez már egy kisebb műtéttel ért fel.
Nem voltam nyugodt. Nem csak a rám váró újabb beavatkozás miatt, hanem azért is, mert nem tudtam elfogadni, hogy beteg vagyok. Egyfolytában az járt az eszemben, hogy nem lehet, hogy ez egy rosszindulatú valami legyen. Egyszerűen képtelenség, hiszen semmi jelét nem érzékeltem. Nem fogytam, nem volt rossz közérzetem, nem romlott a megelőző időszakban az általános egészségi állapotom. Mindemellett, a közvetlen környezetem, legközelebbi családtagjaim és barátaim sem tudták elképzelni, hogy ez valami csúnyaság legyen.
Talán az általános pozitív hozzáállás és környezet miatt, rövid időn belül azon kaptam magam, hogy megállás nélkül azt szuggeráltam magamba, hogy ez csak egy mióma típusú valami lehet és majd nem is kell eltávolítani, csak gyógyszeresen kezelni. Bár ennek az esetnek ekkor még volt reális esélye, utólag tudom, hogy ez nem volt jó hozzáállás. Egyrészt, mert az a dolog ott már kialakult és nem hiszek abban, hogy erős koncentrációval át tudom konvertálni rosszból jóba. Másfelől pedig, ha kiderül, hogy mégsem úgy van, ahogy én szeretném, akkor az váratlanul fog érni, nagyot csalódok és kétségbe fogok esni. Nem árt, ha néha a rosszra is felkészülünk lélekben.
A leghasznosabb viszont, szerintem az, ha erősen arra gondolunk, hogy meg fogunk gyógyulni. Tök mindegy, hogy mi lesz az eredmény, hogy jó- vagy rosszindulatú, a lényeg, hogy fel fogunk épülni. Olyat még nem hallottam (hiteles forrásból), hogy valakinek volt egy rákos daganata és annyit szuggerálta, hogy egyszer csak átalakult miómává. Olyanról viszont többször is hallottam, hogy valakinek volt egy rákos daganat és olyan erős volt benne az élni akarás, hogy meggyógyult a betegségéből.
A múltra nem lehetünk hatással. Ami történt megtörtént. Valami miatt kialakult az a daganat bennem. Úgy látszik, úgy éltem az életem, hogy ennek be kellett következnie. Most már eltüntetni nem lehet. Az viszont, hogy a betegség hatására, hogyan fogok változtatni az életemen és miképp élek majd a jövőben, csak rajtam múlik.
Mióta, túl vagyok a műtéten, gyakran eszembe jut az a közismert mondás, miszerint: „Ma kezdődik életed hátralévő része.” Mindig szerettem ezt a mondást. Rendkívül egyszerű, de lényegre törő. Valószínűleg ezért is szeretik idézni annyian. Nekem ez a betegség kellett ahhoz, hogy igazi értelmet nyerjen.
2010. január 17., vasárnap
2009. Június 8. (Hétfő)
Már vasárnap délután lementünk Pécsre, mert másnap reggel fél9-re kellett menni a 400-ágyasba. Ez a pécsi Egyetem gyakorló kórháza. Egyszerűbbnek tűnt a nagymamámnál aludni, mint hogy hazulról menjünk, amihez 4-kor kellett volna kelni.
Bár megpróbáltam utánaolvasni a biopsziának, de még így is nagyon izgultam. Mondjuk, ahhoz képest, amit a neten találtam róla, teljesen másképp történtek a dolgok.
Nagyjából 7 körül ébredtem, lefürödtem és felöltöztem. Természetesen ennél a beavatkozásnál sem lehet kajálni előtte jó néhány órával, így a reggeli kimaradt. Azt az időt, amíg a menyasszonyom is elkészült és megérkezett édesapám, tévézéssel töltöttem. De nem jutott erre sok idő és igazándiból csak bambultam a tévére, nem fogtam fel, hogy mit néztem. Végig azon járt az agyam, hogy nem sokára belém fognak tolni egy hatalmas tűt.
Egyébként nem a „hatalmas tű” a legrémisztőbb, nem attól kell tartani. Sokkal inkább a „nem sokára”-n van a hangsúly. Az a „nem sokára” mindig egy fiktív fogalom.
A 400-ágyas egy viszonylag nagy kórház. Hét emeletes és két viszonylag nagyobb szárnya van. Egy régebbi és egy újabb. A biopsziát a régebbiben végezik. Tipikus 60-70-es évekbeli hangulat. Látszik, hogy foglalkoztak az épülettel, de ez inkább csak állapotmegőrzés volt, mint újítás. Hatalmas belmagasság, a falak fehérre vagy halványzöldre festve, nem túl erős neon világítás, régi, műanyag székek. És mindehhez természetesen a szokásos fertőtlenítő szag. Nos ebben a környezetben kellett várakoznom, körülbelül két és fél órát.
Természetesen pontosan érkeztünk. Egy félig-meddig homályos folyosó végén, egy hatalmas ajtó előtt kellett várni. Már sokan, körülbelül 8-10-en várakoztak előttem. Kevés idő telt el mire a hatalmas ajtón kilépett egy hölgy, az asszisztens, aki elkérte a papírjaim és közölte, hogy várakozzak. Leültünk és vártunk. A menyasszonyom és édesapám elkezdtek beszélgetni, de én akkor már arra képtelen voltam. Kb 10 perc telt el, amikor megint kilépett az asszisztens és behívott egy beteget. Tovább várakoztunk. Megint 10 perc és kilépett az a beteg, aki az előbb bement és az asszisztens megint behívott egyet. Újabb várakozás. Közben érkeztek új betegek is. Amikor a következő csere megtörtént, édesapám látván a várakozás okozta szenvedéseim odalépett az asszisztenshez és megkérdezte, hogy mikor fogok én sorra kerülni. A asszisztens csak annyit mondott, hogy várjunk. Hát vártunk. Nem nagyon bírtam már a fenekemen ülni, el kezdtem sétálgatni. Fel s alá. Aztán vissza, aztán megint oda. Ez egyébként valamennyire segített. Közben, a 10 percenkénti csere folytatódott. Arra gondoltam, hogy ha ez ilyen gyorsan megy, akkor viszonylag könnyen le fogom tudni a beavatkozást, és amennyire hallottam, senki sem üvöltött a fájdalomtól. Ez mind nagyon biztató! Aztán egyszer csak egy olyan beteget hívtak be, aki utánam érkezett. Ez, körülbelül másfél órás várakozás után minimum tapintatlan volt, de akkor inkább azt gondoltam, hogy taplóság. A következő „behívónál” megkérdeztük az asszisztenst, hogy mi alapján hívják be a betegeket? Az asszisztens azt mondta, hogy előbb azokat hívják be, akiknek csak ultrahangos vizsgálata van. Akiknek ultrahangos biopsziája van, később jönnek. Szuper! Hát ezért nem üvöltött senki! Az nyilván nem fájdalmas, ha egy zselés cuccon végig húznak egy másik cuccot az ember hasán. De bezzeg majd, ha belenyomják a tűt! Biztost ezért is csinálják ilyen sorrendben, hogy azok ne hallják az üvöltést, akik csak ultrahangra jönnek. Minden logikus.
Ezt a remek és hibátlan logikát körülbelül egy óra alatt sikerült levezetnem. Valóság alapja nyilván nem volt, de arra legalább jó volt, hogy eltelt vele az idő.
Két és félóra várakozás után végre az én nevem mondták. Egy „ki-tudja-mi-lesz” pillantást vetettem a szeretteimre és beléptem a nagy ajtón.
Az előtérben egy csomó kerekes ágy volt. Az egyiken egy bácsi feküdt. Emlékeztem rá, hogy bement, de nem jött ki. Nem mertem nagyon odanézni, de azt láttam, hogy a felesége állt mellette és a kezét fogta. Az asszisztens bekísért egy műtőbe és megkért, hogy feküdjek fel a műtőasztalra.
Onnantól kezdve, hogy beléptem a nagy ajtón, teljesen megváltozott a hangulat. Az asszisztens is és később az orvos is, borzasztóan kedvesek és nyugodtak voltak.
Szóval, felfeküdtem az ágyra. Nem kellett levetkőznöm, még a cipőm is rajtam maradhatott. Csak pár másodperc telt el és már jött is a doki. A beavatkozást Dr Harmat Zoltán végezte. Jött vele három medika is. Ők a háttérben álltak, kicsit előre dőlve nézték, hogy a doktor úr mit csinál velem. Néha közelebb léptek vagy pozíciót váltottak, hogy jobban lássák, hogy mi történik.
Na és akkor a lényeg, a biopszia.
A művelet egy ultrahangos vizsgálattal kezdődik. Ez szerintem, teljesen ugyanúgy működik, mint amikor a terhesség során a magzatot vizsgálják. Az én esetemben egy 3*3 centiméteres daganat volt a bébim. Gondolom, erre a műveletre azért van szükség, hogy az orvos tudja, hogy hova bök. Nos, hamar megtalálta a bébit. A következő lépéseket már mind előre mondta. Ez nagyon jó ötlet volt tőle, megnyugtatóbb, ha tudod, hogy mi fog történni.
Tehát a második lépés az érzéstelenítés volt. Egy nagyon hosszú, de vékony tűvel elkezdte átszúrni a hasfalat, végig a daganatig nyomva. Erre azért van szükség, mert nem csak a hasfalat, hanem végig azt az utat, amit majd a nagy tű fog végigjárni, el kell érzésteleníteni. Az egész beavatkozásnak ez volt a legfájdalmasabb része. Azt persze említenem sem kell, hogy annyira azért nem fájt, hogy üvöltettem volna. És persze a három medika jelenléte is segített ebben. Ez a lépés körülbelül 20-30 másodpercig tartott. Az érzéstelenítő hatása körülbelül addigra jön meg, mire összeszerelik a nagy tűt. Ekkor megkérdezte a doki, hogy kész vagyok-e, mert elkezdené benyomni a nagy tűt. Persze, tűkön ülök. (Jajj!!!). Amikor elindult befelé a tű egy tompa nyomást éreztem. Aztán legközelebb már csak akkor valamit, amikor odaért a daganathoz. Ott, amikor el kezdte bolygatni a területet, kellemetlen érzés volt, de nem nevezném fájdalomnak. A legkellemetlenebb azonban az volt, hogy a nagy tű, kicsi volt. Kiderült ugyanis, hogy sajnos a daganat elmozdul és nem tud ezzel a tűvel betalálni. Megoldás: egy nagyobb tűvel kell behatolni. No problemo! Csak tessék! Jó, ez most szarkasztikusan hangzik, de nem erről volt szó. Amikor már benned voltak két tűvel, már tényleg nem számít, hogy egy harmadikat is beléd nyomnak. Mindemellett pedig viszonylag gyorsan zajlanak az események. Az első nagy tű körülbelül 1 percig volt bennem. A második, még nagyobb tűvel pedig viszonylag gyorsan beletalált és már húzta is ki. Észre sem vettem, mikor tolta be és húzta ki.
Összességében körülbelül 8-10 perc lehetett az egész. Hamar megvoltunk. A művelet után nem ülhettem fel. Az asszisztens levette a cipőm és pár másik asszisztenssel átdobtak egy gurulós ágyra. Betoltak egy szobába, ahol kb egy órát kellett pihenem. De akkor már nagyon jól voltam. Örültem, hogy túl vagyok rajta. Vége a megpróbáltatásaimnak. Nem volt egyszerű menet, de egyáltalán nem volt annyira borzasztó, mint ahogy elképzeltem. Minden rendben, mehetünk végre haza!
Ott, akkor eszembe sem jutott, hogy az egész biopsziának a lényege a szövettani vizsgálat, aminek csak egy hét múlva lesz meg az eredménye.
2010. január 16., szombat
2009. június 11. (Csütörtök) és június 12. (Péntek)
Nem tudtam másképp elképzelni, csak úgy, hogy nem lesz komoly dolog ebből a kis gumóból a gyomromban. A biopszia volt a legrosszabb, ami történhetett velem és a műtét egyáltalán nem is fog szóba kerülni. Ezerrel készültem lélekben az esküvőnkre és arra gondoltam, hogy ezt a sors úgysem veheti el tőlem.
A pozitív hozzáállás ellenére, folyamatos frászban voltam. Azon rágtam magam egyfolytában, hogy mikor csörren meg a telefonom és közlik, hogy a szövettan eredménye alapján műtétre lesz szükség. Megint előjött az a rettegés, amit a műtét iránt tápláltam magamban. Azonban annyira bíztam a szerencsémben, hogy ezt a rettegést sikerült mindig legyűrnöm. Hogy lenne már műtét?! Semmi gond nem lesz! Csak egy kis duzzanat, gyógyszerrel elég lesz kezelni. Nos, a szövettan eredménye nem szerencse kérdése.
Otthon voltunk délután, amikor édesapám hívott. Valahogy sejtettem, hogy ez most az a telefonhívás. Kimentem a teraszra. Nem tudom miért, de valahogy az a hely tűnt a legnyugodtabbnak. Édesapám egyből a lényegre tért és elmondta, hogy megvan a szövettan eredménye. Na, és mi az? „Nem tudják 100%-osan megállapítani a daganat természetét, ezért a doktornő azt javasolja, hogy távolíttassuk el. Műtétre lesz szükség, Zola.” A műtét szóra megrogytak a térdeim és erősen belekapaszkodtam az erkélykorlátba. A vér kiszaladt a fejemből és egyből levert a víz. „Tudtam.” Mondtam magamban. Teljesen kétségbeestem.
„És ezt minél hamarabb meg kellene ejteni, Zola.”-folytatta édesapám.
Én egyből az esküvőre gondoltam. Na, ne! Ezt nem hagyom elvenni! Szinte egyből feleltem:
„Rendben, de csak az esküvő után! Addig már csak öt hét van.”
Mintha a papám számított volna erre a felvetésemre.
„A doktornő azt javasolja, hogy ne várjunk addig. Beszélni fog a műtétet végző professzorral, de szinte biztos benne, hogy addigra fel fogsz épülni. Hívd fel és beszélj vele! Lehet, hogy ő tud valami olyat mondani, ami megnyugtat. Gondold meg, Zola! A döntés a tiéd, természetesen, de inkább aludj rá egyet.” Nem volt erőm vitatkozni és édesapám is érezte, hogy ez most nem az a helyzet, amikor erővel meg lehet győzni. Mindemellett, abban is teljesen igaza volt, hogy ezt a döntést csak én hozhatom meg. „Ok, alszom rá egyet és holnap felhívlak! Szia, Apa és köszi!”
Még egy pár percig kint sétálgattam az erkélyen. Erőt gyűjtöttem, próbáltam rendezni a gondolataim. Aztán beléptem a nappaliba.
„Meg kell műteni.”-mondtam a menyasszonyomnak.
„Igen, tudom.”-mondta Anita együtt érzően. Odalépett hozzám és megfogta a kezem. „A papád felhívott és elmondta, hogy mi van. Anyukád és az Andris is tud róla.”
Igen? Már mindenki tud róla? És miért én tudom meg utoljára? Dühös lettem, de nem mutattam ki. Ennek most nincs jelentősége. Később rájöttem, hogy igenis volt jelentősége és ezzel a tettével, édesapám megint nagy segítséget nyújtott. Megkímélt attól, hogy mindenkinek nekem kelljen elmondanom az eredményt, és ezáltal újra és újra kimondanom a műtét szót, amitől csak jobban stresszelném magam. Emellett pedig, számítani lehetett arra, hogy a menyasszonyom, édesanyám és a bátyám is meg fog ijedni a hír hallatán, és nem biztos hogy jó lenne, ha még nekem kellene nyugtatgatnom őket. Inkább, ő, az édesapám lejátssza velük ezt a játszmát és mire én beszélek velük, ők már lenyugodott állapotban fognak tudni velem beszélni és segíteni.
„Értem.”-mondtam. „Akkor először beszélek a doktornővel.” Tényleg szükségem volt arra, hogy egy hozzáértő ember ismertesse velem, hogy mi a helyzet. Addig, amíg nem tudom meg, hogy mik a tények, csak idióta teóriákat gyártok.
„Jó napot, Zoltán. Igen, megjött a szövettan eredménye. A következőt írják.” Őszintén szólva, semmire nem emlékszem ami innentől következett. Leginkább latin szavakkal teletűzdelt mondatok voltak. A doktornő nem fordított közben. Nyilván azért, mert egyszer csak elérkezett egy mondathoz, ami a lényeget tartalmazta.
„Diagnózis: Malignitás nem zárható ki. Zoltán, ez azt jelenti, hogy a szövettan nem tudta kizárni a rosszindulatúságot.”
Amikor ez a mondat elhangzott, életemben először éreztem azt, hogy a halál karnyújtási távolságba kerül. Nem zárható ki, hogy rosszindulatú? Akkor ez azt jelenti, hogy rosszindulatú.
Nem tudom elmondani, hogy mikre gondoltam a másodperc tört része alatt. Nem mondanám, hogy lepergett előttem az életem, mert azért annyira tényleg nem volt közel a halál, de komolyan megfordult a fejemben: „Akkor ez ennyi volt”. Nekem ennyi idő jutott és ezennel vége. Átfutott az agyamon a családom, a szeretteim, a menyasszonyom, az esküvő... Tényleg rengeteg minden. És hogy ennek most mind vége lesz rövidesen. Mindez két mondat között.
„Azt javaslom – folytatta a doktornő -, hogy minél hamarabb szabaduljunk meg ettől a daganattól. Én továbbra sem gondolom, hogy rosszindulatú lenne, de biztonságos megoldást a műtét jelentene. Már egyeztettem egy professzorral, Horváth Örs Péterrel, aki ennek a területnek elismert szaktekintélye, és azt mondta, hogy be tudná ütemezni a műtétet úgy, hogy az esküvőn már ott tudna lenni. Én azt javaslom Önnek, Zoltán, hogy gondolja át, hívjon fel, ha bármilyen kérdése van és döntsön belátása szerint. De én azt gondolom, hogy nem kellene ezzel várni.”
„Köszönöm, doktornő a segítségét. Holnap felhívom, hogy hogyan döntöttem. Viszontlátásra!”
Érdekes módon, amikor letettem a telefont, már nem éreztem magam kétségbeesettnek. Félelem továbbra is volt bennem, de valahogy az az állapot, hogy már tudok mindent, még ha az a legrosszabb verzió is volt, amit én el tudtam képzelni, megszüntette a stresszt.
Az első gondolatom az volt, hogy fel kell hívnom az édesanyám. Természetesen, már tudott a dolgok állásáról. Én azért gyorsan elmondtam neki, hogy mit beszéltem a doktornővel. Anyukám megkérdezte, hogy nem szeretném-e ha feljönne hozzánk? Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a jobb. Azt viszont tudtam, hogy ő most nagyon szeretne mellettem lenni, ezért megkértem, hogy jöjjön.
Anyukámnak hét műtétje volt korábban. De ha nem lett volna, valószínűleg akkor is hosszasan tudott volna mesélni arról, hogy mennyire nem kell aggódnom a műtét miatt. Elmesélte mindegyiket töviről hegyire. Milyen volt az első, amikor a térdét kellett megműteni és gyakorlatilag az utcáról ment be a műtőbe. Meg, hogy a strúmáját neki is ez a Horváth Örs professzor műtötte és, hogy mennyire egy rendes ember. Meg, hogy pontosan mire is számítsak majd a műtétnél. És így tovább, és így tovább. Én persze a felét sem fogtam fel annak, amit mond. Olyan sok mindenről beszélt, hogy az agyam információ-befogadóképessége túl lett terhelve és ezáltal lefagyott. Nem tudom, hogy direkt csinálta-e, de ügyes volt, működött. Az biztos, hogy ő bármit megtett volna azért, hogy csökkentse az aggodalmam. Nagyon örültem, hogy most velem van.
Aztán egyszer csak, hirtelen, elfáradtam. Valószínűleg az a nyugtató fejtette ki jótékony hatását, amit nem sokkal azelőtt vettem be. Még soha nem vettem be előtte nyugtatót, így igazság szerint, váratlanul ért a hatása. Teljesen lelassultam, és nem igazán foglalkoztam a körülöttem folyó eseményekkel. A műtétre sem úgy gondoltam, mint egy szörnyűséges dologra. Már már jó kedvem lett. Mindenesetre vicces volt, hogy lassan, megfontolva mozogtam és beszéltem.
Anyukám úgy látta, hogy most már nincs szükség az anyai gondoskodásra és hazament. Én még egy ideig bámultam a tévét, de hamarosan elmentem lefeküdni.
Másnap kipihenten ébredtem. Az első gondolatom rögtön a műtét volt. Összeszorult a gyomrom, mikor rágondoltam. Mindegy, ez most már ilyen lesz, amíg túl nem leszek rajta. Most döntést kell hoznom. Igazából a kérdésre a választ már tudtam. Túl kell esni minél hamarabb a műtéten!
A pozitív hozzáállás ellenére, folyamatos frászban voltam. Azon rágtam magam egyfolytában, hogy mikor csörren meg a telefonom és közlik, hogy a szövettan eredménye alapján műtétre lesz szükség. Megint előjött az a rettegés, amit a műtét iránt tápláltam magamban. Azonban annyira bíztam a szerencsémben, hogy ezt a rettegést sikerült mindig legyűrnöm. Hogy lenne már műtét?! Semmi gond nem lesz! Csak egy kis duzzanat, gyógyszerrel elég lesz kezelni. Nos, a szövettan eredménye nem szerencse kérdése.
Otthon voltunk délután, amikor édesapám hívott. Valahogy sejtettem, hogy ez most az a telefonhívás. Kimentem a teraszra. Nem tudom miért, de valahogy az a hely tűnt a legnyugodtabbnak. Édesapám egyből a lényegre tért és elmondta, hogy megvan a szövettan eredménye. Na, és mi az? „Nem tudják 100%-osan megállapítani a daganat természetét, ezért a doktornő azt javasolja, hogy távolíttassuk el. Műtétre lesz szükség, Zola.” A műtét szóra megrogytak a térdeim és erősen belekapaszkodtam az erkélykorlátba. A vér kiszaladt a fejemből és egyből levert a víz. „Tudtam.” Mondtam magamban. Teljesen kétségbeestem.
„És ezt minél hamarabb meg kellene ejteni, Zola.”-folytatta édesapám.
Én egyből az esküvőre gondoltam. Na, ne! Ezt nem hagyom elvenni! Szinte egyből feleltem:
„Rendben, de csak az esküvő után! Addig már csak öt hét van.”
Mintha a papám számított volna erre a felvetésemre.
„A doktornő azt javasolja, hogy ne várjunk addig. Beszélni fog a műtétet végző professzorral, de szinte biztos benne, hogy addigra fel fogsz épülni. Hívd fel és beszélj vele! Lehet, hogy ő tud valami olyat mondani, ami megnyugtat. Gondold meg, Zola! A döntés a tiéd, természetesen, de inkább aludj rá egyet.” Nem volt erőm vitatkozni és édesapám is érezte, hogy ez most nem az a helyzet, amikor erővel meg lehet győzni. Mindemellett, abban is teljesen igaza volt, hogy ezt a döntést csak én hozhatom meg. „Ok, alszom rá egyet és holnap felhívlak! Szia, Apa és köszi!”
Még egy pár percig kint sétálgattam az erkélyen. Erőt gyűjtöttem, próbáltam rendezni a gondolataim. Aztán beléptem a nappaliba.
„Meg kell műteni.”-mondtam a menyasszonyomnak.
„Igen, tudom.”-mondta Anita együtt érzően. Odalépett hozzám és megfogta a kezem. „A papád felhívott és elmondta, hogy mi van. Anyukád és az Andris is tud róla.”
Igen? Már mindenki tud róla? És miért én tudom meg utoljára? Dühös lettem, de nem mutattam ki. Ennek most nincs jelentősége. Később rájöttem, hogy igenis volt jelentősége és ezzel a tettével, édesapám megint nagy segítséget nyújtott. Megkímélt attól, hogy mindenkinek nekem kelljen elmondanom az eredményt, és ezáltal újra és újra kimondanom a műtét szót, amitől csak jobban stresszelném magam. Emellett pedig, számítani lehetett arra, hogy a menyasszonyom, édesanyám és a bátyám is meg fog ijedni a hír hallatán, és nem biztos hogy jó lenne, ha még nekem kellene nyugtatgatnom őket. Inkább, ő, az édesapám lejátssza velük ezt a játszmát és mire én beszélek velük, ők már lenyugodott állapotban fognak tudni velem beszélni és segíteni.
„Értem.”-mondtam. „Akkor először beszélek a doktornővel.” Tényleg szükségem volt arra, hogy egy hozzáértő ember ismertesse velem, hogy mi a helyzet. Addig, amíg nem tudom meg, hogy mik a tények, csak idióta teóriákat gyártok.
„Jó napot, Zoltán. Igen, megjött a szövettan eredménye. A következőt írják.” Őszintén szólva, semmire nem emlékszem ami innentől következett. Leginkább latin szavakkal teletűzdelt mondatok voltak. A doktornő nem fordított közben. Nyilván azért, mert egyszer csak elérkezett egy mondathoz, ami a lényeget tartalmazta.
„Diagnózis: Malignitás nem zárható ki. Zoltán, ez azt jelenti, hogy a szövettan nem tudta kizárni a rosszindulatúságot.”
Amikor ez a mondat elhangzott, életemben először éreztem azt, hogy a halál karnyújtási távolságba kerül. Nem zárható ki, hogy rosszindulatú? Akkor ez azt jelenti, hogy rosszindulatú.
Nem tudom elmondani, hogy mikre gondoltam a másodperc tört része alatt. Nem mondanám, hogy lepergett előttem az életem, mert azért annyira tényleg nem volt közel a halál, de komolyan megfordult a fejemben: „Akkor ez ennyi volt”. Nekem ennyi idő jutott és ezennel vége. Átfutott az agyamon a családom, a szeretteim, a menyasszonyom, az esküvő... Tényleg rengeteg minden. És hogy ennek most mind vége lesz rövidesen. Mindez két mondat között.
„Azt javaslom – folytatta a doktornő -, hogy minél hamarabb szabaduljunk meg ettől a daganattól. Én továbbra sem gondolom, hogy rosszindulatú lenne, de biztonságos megoldást a műtét jelentene. Már egyeztettem egy professzorral, Horváth Örs Péterrel, aki ennek a területnek elismert szaktekintélye, és azt mondta, hogy be tudná ütemezni a műtétet úgy, hogy az esküvőn már ott tudna lenni. Én azt javaslom Önnek, Zoltán, hogy gondolja át, hívjon fel, ha bármilyen kérdése van és döntsön belátása szerint. De én azt gondolom, hogy nem kellene ezzel várni.”
„Köszönöm, doktornő a segítségét. Holnap felhívom, hogy hogyan döntöttem. Viszontlátásra!”
Érdekes módon, amikor letettem a telefont, már nem éreztem magam kétségbeesettnek. Félelem továbbra is volt bennem, de valahogy az az állapot, hogy már tudok mindent, még ha az a legrosszabb verzió is volt, amit én el tudtam képzelni, megszüntette a stresszt.
Az első gondolatom az volt, hogy fel kell hívnom az édesanyám. Természetesen, már tudott a dolgok állásáról. Én azért gyorsan elmondtam neki, hogy mit beszéltem a doktornővel. Anyukám megkérdezte, hogy nem szeretném-e ha feljönne hozzánk? Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a jobb. Azt viszont tudtam, hogy ő most nagyon szeretne mellettem lenni, ezért megkértem, hogy jöjjön.
Anyukámnak hét műtétje volt korábban. De ha nem lett volna, valószínűleg akkor is hosszasan tudott volna mesélni arról, hogy mennyire nem kell aggódnom a műtét miatt. Elmesélte mindegyiket töviről hegyire. Milyen volt az első, amikor a térdét kellett megműteni és gyakorlatilag az utcáról ment be a műtőbe. Meg, hogy a strúmáját neki is ez a Horváth Örs professzor műtötte és, hogy mennyire egy rendes ember. Meg, hogy pontosan mire is számítsak majd a műtétnél. És így tovább, és így tovább. Én persze a felét sem fogtam fel annak, amit mond. Olyan sok mindenről beszélt, hogy az agyam információ-befogadóképessége túl lett terhelve és ezáltal lefagyott. Nem tudom, hogy direkt csinálta-e, de ügyes volt, működött. Az biztos, hogy ő bármit megtett volna azért, hogy csökkentse az aggodalmam. Nagyon örültem, hogy most velem van.
Aztán egyszer csak, hirtelen, elfáradtam. Valószínűleg az a nyugtató fejtette ki jótékony hatását, amit nem sokkal azelőtt vettem be. Még soha nem vettem be előtte nyugtatót, így igazság szerint, váratlanul ért a hatása. Teljesen lelassultam, és nem igazán foglalkoztam a körülöttem folyó eseményekkel. A műtétre sem úgy gondoltam, mint egy szörnyűséges dologra. Már már jó kedvem lett. Mindenesetre vicces volt, hogy lassan, megfontolva mozogtam és beszéltem.
Anyukám úgy látta, hogy most már nincs szükség az anyai gondoskodásra és hazament. Én még egy ideig bámultam a tévét, de hamarosan elmentem lefeküdni.
Másnap kipihenten ébredtem. Az első gondolatom rögtön a műtét volt. Összeszorult a gyomrom, mikor rágondoltam. Mindegy, ez most már ilyen lesz, amíg túl nem leszek rajta. Most döntést kell hoznom. Igazából a kérdésre a választ már tudtam. Túl kell esni minél hamarabb a műtéten!
2010. január 15., péntek
2009. június 17. (Szerda) és június 18. (Csütörtök)
Ahhoz, hogy műthető legyek és megfelelő mennyiségű információ álljon a műtétet végző orvos rendelkezésére, szükséges volt, hogy átessek néhány vizsgálaton. Ezek egész pontosan: vérkép, EKG, röntgen és CT. Hogy meglegyenek ezek az információk ismét Pécsre utaztunk. Király doktornő segített a vizsgálatoknál és intézett másnapra egy beszélgetést a már korábban említett Horváth Örs Péter professzor úrral is. Azon a beszélgetésen tisztázhatjuk majd a műtét részleteit. Én nem tudom, hogy máshol hogy megy, de ha nincs Király doktornő és nekünk kellett volna leszervezni minden vizsgálatot, plusz találni egy orvost, aki megműt, biztosan nem végeztünk volna egy nap alatt.
Az előző írásokban már sokat foglalkoztam a várakozás gyötrelmeivel. Ezt most nem fogom megint taglalni. Nyilván nem jutottam be mindenhova egyből, de eddigre már kelőképpen edzett voltam és már egész jól bírtam. Inkább nézzük az egyes vizsgálatokat. Gyanítom, hogy a vérkép, az EKG és a röntgen ismerős lesz sokaknak.
A vérképhez, természetesen vért kell venni. Erről csak azért írok, mert az alatt az idő alatt, amíg beteg voltam, körülbelül ötször vettek tőlem vért, és mindig másképp. Úgy értem, másképp „fájt”. Volt, akinél észre sem vettem, hogy bennem volt a tű, de volt olyan, ahol kifejezetten éreztem. Sokan nem szeretik, ha vért vesznek tőlük, ezért most egy kis segítség jön. Szerintem, két dolgot kell csinálni vérvétel közben, és akkor biztosan könnyebb lesz. Az egyik, hogy semmiképp sem szabad „odanézni”. Tényleg nem klassz látvány, ahogy belénk nyomnak egy tűt és még utána a vérünk is megindul. A másik, hogy beszélgessünk a vért levevővel. Ilyen vérvételkor általában elég sok vért levesznek, tekintve, hogy sok mindent vizsgálnak majd. Üssük el ezt az időt beszélgetéssel, így hamar el fog telni. Nem nagy megfejtések ezek, de nekem abszolút bejöttek és most már állítom, hogy rutinos véradó vagyok.
Az EKG a szívritmust vizsgálja. Nagyon egyszerű a vizsgálat. Felöltözve lefekszünk egy ágyra. Egyedül az órát, meg gondolom, ha vannak, az ékszereket kell levenni. Rá csíptetnek a végtagjainkra egy egy csipeszt és pár pillanat múlva már meg is van az eredmény. Ebből fogja tudni például az altató orvos, hogy ketyeg a szívünk, mennyire, hogyan vagyunk altathatóak.
A röntgenkép készítés sem szorul túl sok magyarázatra. Sokan átestünk már ilyenen. Ha valakinek mégis új: a röntgen képpel gyakorlatilag átvilágítanak és megnézik mi újság van belül. Például, hogy a csontok hogyan helyezkednek el. Na szóval, le kell vetkőzni azon a tájon, amit vizsgálnak, odaállni a géphez és kész. Mivel nekem a felsőtestemet vizsgálták nagy levegőt kellett venni és amíg el nem készült a kép, benntartani. Ennyi.
A CT újdonság volt nekem, remélem sokan másoknak is, ezért ezt kicsit jobban részletezem. Ennek a vizsgálatnak a lényege, hogy a belső szervek hogyan is néznek ki, esetlegesen milyen változás van. Az én esetemben konkrétan arról volt szó, hogy ezzel a vizsgálattal is szerették volna látni a daganatom természetét és kiterjedését.
A művelet úgy zajlik, hogy egy órával a vizsgálat előtt meg kell érkezni. Ekkor adnak a páciensnek egy kb másfél literes, úgy nevezett kontraszt-anyagot tartalmazó löttyöt, amit ezalatt az egy óra alatt szépen, lassan, de folyamatosan meg kell inni. Ez az ital a víznél kicsit sűrűbb lé és különböző ízekben van. Az én esetemben ánizsos volt, aminek különösen örültem, mert az ouzora hasonlított, amit kifejezetten bírok. Az itteni várakozás persze egyáltalán nem ugyanolyan, mint egyébként, hiszen itt aktívan telik. Mire letelik az egy óra már hívnak is be a géphez. Bent a vizsgálóban egy olyan ágy vár, ami körül egy nagy, vastag karika mozog körbe (lásd kép). Ide fel kell ülni és még mielőtt megkezdődne az átvilágítás még egy pohárral meg kell inni a kontraszt-anyagból és rákötnek a vénákra egy adagolót, amiből szintén ilyen kontraszt-anyag cucc jön. Na, ha mindez megvan, akkor mindenki kimegy a szobából és jöhet a vizsgálat. A karika el kezd mozogni és amikor azt mondják egy hangszórón keresztül, hogy "nagy levegő", akkor belénk pumpálják az anyagot és készül a felvétel. Mindezt egyszer megismétlik. Egy felvétel kb 30-60 mp-ig tartott emlékeim szerint és semmiféle fájdalommal nem járt. Elvileg kellett volna éreznem egy kis forróságot, amikor belém nyomták az anyagot, de én nem igazán éreztem. Illetve előfordul, hogy valaki elszédül, de ilyen sem történt velem. Amikor mindez kész, akkor ki kell menni és el kell kezdeni jó sok folyadékot (vizet, gyümölcslét) inni, hogy a kontraszt anyag kiürüljön. Félóra biztonsági várakozás után pedig lehet távozni.
Kissé fárasztó volt a nap, a CT-ről este 9:00 körül jöttünk ki. A doktornő azonban megkérte az édesapámat, hogy feltétlenül várjuk még meg aznap az eredményt, hogy a másnapi professzor úrral történő beszélgetésünknél már meglegyen. Emellett pedig, függetlenül attól, hogy milyen késő van, hívjuk fel az eredménnyel a doktornőt. Azt hiszem, hogy nem kell külön felhívnom itt a figyelmet a doktornő lelkiismeretességére.
Már elmúlt éjjel 11:00 óra, amikor visszaértünk a CT rendelőbe. Az eredmények és a felvétel már készen vártak minket. A papám tárcsázott és hívta a doktornőt. Elkezdte beolvasni a lelet szövegét. Mi addig csak hallgattunk. Fél szemmel próbáltam figyelni a papám reakcióit, de nem tudtam semmi különöset leolvasni belőle. Arra gondoltam, hogy most megint valami szörnyűség fog kiderülni. Kiderül, hogy órási a probléma és azonnal műteni kell. Vagy mit tudom én... Azért, hogy ezt minél később tudjam meg, arrébb is mentem, hogy ne is halljam, hogy miket mond a telefonba.
Aztán pár perc múlva befejezte a beszélgetést és letette a telefont. Odajött hozzánk és az elmúlt egy hónap legjobb hírét közölte. A CT vizsgálat nem tudott kimutatni rákos elváltozást. Istenem! Végre valami jó hír! Kimondhatatlanul örültem és órási kő gördült le a szívemről. Az első dolgom volt, hogy édesanyámat felhívjam. Persze ő is nagyon örült. Na, csak jó irányba indulnak a dolgok!
Másnap reggel fél 8-ra kellett mennünk a professzor úrhoz. Ő is a 400-ágyas klinikán dolgozik, az V/B sebészetet vezeti. Pont olyan volt a külleme, ahogy egy professzort elképzeltem magamban. Őszes hajú, magas, egyenes tartású ember. Kedves, de nem jópofizós. Épp, amilyenek lennie kell.
Bevezetett minket az irodájába, és hellyel kínált. Kérte, hogy pár szóban meséljem el a szitut. Biztos, hogy ismerte a történetem, hiszen a Király doktornővel már konzultáltak, csak, gondolom az én szavaimmal is hallani akarta és talán arra gondolt, hogy ha beszélek, akkor kicsit megnyugszom. Mert izgultam piszkosul. Most minden ki fog derülni a műtéttel kapcsolatban.
Elkérte az anyagaim, a vizsgálati eredményeim. Rögtön a CT felvételével kezdte. Kivette a tokból a CD-lemezt és laptopjához ment. Beletette és elkezdte a kattintgatást. Síri csend volt az irodában. Egyikünk sem mert beszélgetni közben. Csak azt hallgattuk, ahogy az egérrel és a billentyűzettel kattog. Ő semmit sem mondott közben. Még csak annyit sem, hogy „ühüm”. Mély hallgatás és hallgatás. Csak teltek a másodpercek. Aztán a percek. Kezdett egyre gyanúsabbá válni számomra a dolog. Itt valami baj van. Aztán egyszer csak felállt az asztalától és odaült hozzánk. Szigorú arckifejezése volt. Belekezdett:
„A szívével nem volt baja korábban?”-kérdezte.
„Nem.”-feleltem értetlenül.
„Nos, a szívnél találtam egy képletet, ami számomra gyanús. Nekem nem szakterületem a szív, ezért mindenképpen szeretnék erről konzultálni egy pár kollégámmal. Addig viszont, amíg nem derül ki, hogy mi itt a probléma, még várjunk a műtét időzítésével. Holnap keressenek meg, addigra elintézem a konzultációt.”
„Rendben.”-válaszoltam.
Első blikkre csak azt fogtam fel, hogy a műtétet el kell halasztani és ennek őszintén szólva örültem. Aztán szép lassan leesett a dolog, hogy bakker, itt valami újabb gáz van. Mi van??? Amikor már kint voltunk a folyosón, akkor kezdtem el igazán kétségbe esni. Baj van a szívemmel? Már a szívemmel is baj van? Te jó ég! Mi történik velem?!
Az előző írásokban már sokat foglalkoztam a várakozás gyötrelmeivel. Ezt most nem fogom megint taglalni. Nyilván nem jutottam be mindenhova egyből, de eddigre már kelőképpen edzett voltam és már egész jól bírtam. Inkább nézzük az egyes vizsgálatokat. Gyanítom, hogy a vérkép, az EKG és a röntgen ismerős lesz sokaknak.
A vérképhez, természetesen vért kell venni. Erről csak azért írok, mert az alatt az idő alatt, amíg beteg voltam, körülbelül ötször vettek tőlem vért, és mindig másképp. Úgy értem, másképp „fájt”. Volt, akinél észre sem vettem, hogy bennem volt a tű, de volt olyan, ahol kifejezetten éreztem. Sokan nem szeretik, ha vért vesznek tőlük, ezért most egy kis segítség jön. Szerintem, két dolgot kell csinálni vérvétel közben, és akkor biztosan könnyebb lesz. Az egyik, hogy semmiképp sem szabad „odanézni”. Tényleg nem klassz látvány, ahogy belénk nyomnak egy tűt és még utána a vérünk is megindul. A másik, hogy beszélgessünk a vért levevővel. Ilyen vérvételkor általában elég sok vért levesznek, tekintve, hogy sok mindent vizsgálnak majd. Üssük el ezt az időt beszélgetéssel, így hamar el fog telni. Nem nagy megfejtések ezek, de nekem abszolút bejöttek és most már állítom, hogy rutinos véradó vagyok.
Az EKG a szívritmust vizsgálja. Nagyon egyszerű a vizsgálat. Felöltözve lefekszünk egy ágyra. Egyedül az órát, meg gondolom, ha vannak, az ékszereket kell levenni. Rá csíptetnek a végtagjainkra egy egy csipeszt és pár pillanat múlva már meg is van az eredmény. Ebből fogja tudni például az altató orvos, hogy ketyeg a szívünk, mennyire, hogyan vagyunk altathatóak.
A röntgenkép készítés sem szorul túl sok magyarázatra. Sokan átestünk már ilyenen. Ha valakinek mégis új: a röntgen képpel gyakorlatilag átvilágítanak és megnézik mi újság van belül. Például, hogy a csontok hogyan helyezkednek el. Na szóval, le kell vetkőzni azon a tájon, amit vizsgálnak, odaállni a géphez és kész. Mivel nekem a felsőtestemet vizsgálták nagy levegőt kellett venni és amíg el nem készült a kép, benntartani. Ennyi.
A CT újdonság volt nekem, remélem sokan másoknak is, ezért ezt kicsit jobban részletezem. Ennek a vizsgálatnak a lényege, hogy a belső szervek hogyan is néznek ki, esetlegesen milyen változás van. Az én esetemben konkrétan arról volt szó, hogy ezzel a vizsgálattal is szerették volna látni a daganatom természetét és kiterjedését.A művelet úgy zajlik, hogy egy órával a vizsgálat előtt meg kell érkezni. Ekkor adnak a páciensnek egy kb másfél literes, úgy nevezett kontraszt-anyagot tartalmazó löttyöt, amit ezalatt az egy óra alatt szépen, lassan, de folyamatosan meg kell inni. Ez az ital a víznél kicsit sűrűbb lé és különböző ízekben van. Az én esetemben ánizsos volt, aminek különösen örültem, mert az ouzora hasonlított, amit kifejezetten bírok. Az itteni várakozás persze egyáltalán nem ugyanolyan, mint egyébként, hiszen itt aktívan telik. Mire letelik az egy óra már hívnak is be a géphez. Bent a vizsgálóban egy olyan ágy vár, ami körül egy nagy, vastag karika mozog körbe (lásd kép). Ide fel kell ülni és még mielőtt megkezdődne az átvilágítás még egy pohárral meg kell inni a kontraszt-anyagból és rákötnek a vénákra egy adagolót, amiből szintén ilyen kontraszt-anyag cucc jön. Na, ha mindez megvan, akkor mindenki kimegy a szobából és jöhet a vizsgálat. A karika el kezd mozogni és amikor azt mondják egy hangszórón keresztül, hogy "nagy levegő", akkor belénk pumpálják az anyagot és készül a felvétel. Mindezt egyszer megismétlik. Egy felvétel kb 30-60 mp-ig tartott emlékeim szerint és semmiféle fájdalommal nem járt. Elvileg kellett volna éreznem egy kis forróságot, amikor belém nyomták az anyagot, de én nem igazán éreztem. Illetve előfordul, hogy valaki elszédül, de ilyen sem történt velem. Amikor mindez kész, akkor ki kell menni és el kell kezdeni jó sok folyadékot (vizet, gyümölcslét) inni, hogy a kontraszt anyag kiürüljön. Félóra biztonsági várakozás után pedig lehet távozni.
Kissé fárasztó volt a nap, a CT-ről este 9:00 körül jöttünk ki. A doktornő azonban megkérte az édesapámat, hogy feltétlenül várjuk még meg aznap az eredményt, hogy a másnapi professzor úrral történő beszélgetésünknél már meglegyen. Emellett pedig, függetlenül attól, hogy milyen késő van, hívjuk fel az eredménnyel a doktornőt. Azt hiszem, hogy nem kell külön felhívnom itt a figyelmet a doktornő lelkiismeretességére.
Már elmúlt éjjel 11:00 óra, amikor visszaértünk a CT rendelőbe. Az eredmények és a felvétel már készen vártak minket. A papám tárcsázott és hívta a doktornőt. Elkezdte beolvasni a lelet szövegét. Mi addig csak hallgattunk. Fél szemmel próbáltam figyelni a papám reakcióit, de nem tudtam semmi különöset leolvasni belőle. Arra gondoltam, hogy most megint valami szörnyűség fog kiderülni. Kiderül, hogy órási a probléma és azonnal műteni kell. Vagy mit tudom én... Azért, hogy ezt minél később tudjam meg, arrébb is mentem, hogy ne is halljam, hogy miket mond a telefonba.
Aztán pár perc múlva befejezte a beszélgetést és letette a telefont. Odajött hozzánk és az elmúlt egy hónap legjobb hírét közölte. A CT vizsgálat nem tudott kimutatni rákos elváltozást. Istenem! Végre valami jó hír! Kimondhatatlanul örültem és órási kő gördült le a szívemről. Az első dolgom volt, hogy édesanyámat felhívjam. Persze ő is nagyon örült. Na, csak jó irányba indulnak a dolgok!
Másnap reggel fél 8-ra kellett mennünk a professzor úrhoz. Ő is a 400-ágyas klinikán dolgozik, az V/B sebészetet vezeti. Pont olyan volt a külleme, ahogy egy professzort elképzeltem magamban. Őszes hajú, magas, egyenes tartású ember. Kedves, de nem jópofizós. Épp, amilyenek lennie kell.
Bevezetett minket az irodájába, és hellyel kínált. Kérte, hogy pár szóban meséljem el a szitut. Biztos, hogy ismerte a történetem, hiszen a Király doktornővel már konzultáltak, csak, gondolom az én szavaimmal is hallani akarta és talán arra gondolt, hogy ha beszélek, akkor kicsit megnyugszom. Mert izgultam piszkosul. Most minden ki fog derülni a műtéttel kapcsolatban.
Elkérte az anyagaim, a vizsgálati eredményeim. Rögtön a CT felvételével kezdte. Kivette a tokból a CD-lemezt és laptopjához ment. Beletette és elkezdte a kattintgatást. Síri csend volt az irodában. Egyikünk sem mert beszélgetni közben. Csak azt hallgattuk, ahogy az egérrel és a billentyűzettel kattog. Ő semmit sem mondott közben. Még csak annyit sem, hogy „ühüm”. Mély hallgatás és hallgatás. Csak teltek a másodpercek. Aztán a percek. Kezdett egyre gyanúsabbá válni számomra a dolog. Itt valami baj van. Aztán egyszer csak felállt az asztalától és odaült hozzánk. Szigorú arckifejezése volt. Belekezdett:
„A szívével nem volt baja korábban?”-kérdezte.
„Nem.”-feleltem értetlenül.
„Nos, a szívnél találtam egy képletet, ami számomra gyanús. Nekem nem szakterületem a szív, ezért mindenképpen szeretnék erről konzultálni egy pár kollégámmal. Addig viszont, amíg nem derül ki, hogy mi itt a probléma, még várjunk a műtét időzítésével. Holnap keressenek meg, addigra elintézem a konzultációt.”
„Rendben.”-válaszoltam.
Első blikkre csak azt fogtam fel, hogy a műtétet el kell halasztani és ennek őszintén szólva örültem. Aztán szép lassan leesett a dolog, hogy bakker, itt valami újabb gáz van. Mi van??? Amikor már kint voltunk a folyosón, akkor kezdtem el igazán kétségbe esni. Baj van a szívemmel? Már a szívemmel is baj van? Te jó ég! Mi történik velem?!
2010. január 14., csütörtök
2009. június 19. (Péntek)
Szép idő volt aznap. A nap hét ágra sütött. Arra gondoltam, hogy elmegyek egy kicsit motorozni a Dunakanyarba. Ki tudja mikor lesz rá alkalmam megint?
Mindamellett a motorozás, a síelésen kívül, az egyetlen dolog, ami képes teljesen kikapcsolni, és a körülöttem zajló eseményekből kirántani. Most éppen erre volt szükségem.
Az előző napi hír, miszerint a gyomrom mellett a szívemmel is van valami baj, teljesen kiborított. Megint nyugtatóra volt szükségem előző éjjel, hogy elaludjak. Még az sem segített, hogy a saját ágyamban aludhattam. Csütörtök délután hazamentünk. Abban maradtunk a professzor úrral, hogy a Papám fog vele beszélni pénteken. Ezért nem érdemes Pécsett maradni. Szerencsére a bogyó segítségével viszonylag könnyen sikerült elaludni.
Reggel 6-kor azonban már ébren voltam, és mivel az időjárás kedvezett a motorozásnak, nyilvánvaló volt számomra, hogy elhúzzak egy kicsit hazulról. Összeszedelőzködtem hát, megreggeliztem és már mentem is.
Sokat kavirnyáztam a Pilisben, mentem hegyre fel és völgybe le. Van egy átjáró, ami Szentendrét és Visegrádot köti össze Pilisszentlászlón keresztül, amit különösen kedvelek. Ezt vettem célba. Nem mondom, hogy nem gondoltam a dolgaimra, de valahogy tényleg segített ez a természetes nyugtató. Már elhagytam Pilisszentlászlót, amikor éreztem, hogy a kabátom zsebében elkezd zizegni a telefonom. Rögtön arra gondoltam, hogy a papám telefonál, mert már végzett a professzornál. A telefonomat nyilván nem tudtam elővenni, de a motorom órájára pillantottam. 9 óra múlt nem sokkal. Gyors matek után rájöttem, hogy ez még nem lehet ő. Túl korán van. Ennyi idő alatt nem végezhetett. Ha meg más hív, az nem lehet olyan fontos. Nem álltam meg, mentem tovább.
Gyönyörű ez az út, tényleg felüdülés a városi szemnek. Ha motoron megy az ember, akkor még az erdő illatait is érezheti. Én is nagyokat haraptam a levegőbe. Aztán sok sok kanyar után kiértem a 11-es útra és elfordultam balra, Visegrád felé. Visegrádnál egy benzinkútnál adtam magamnak egy kis pihenőt. Mikor megálltam és megnéztem ki telefonált, meglepődtem. A papám volt. Gyorsan felhívtam, de nem vette fel. Felhívtam a bátyám, de ő nem tudta, hogy miről lehet szó. Az agyam persze egyből beindult és bonyolultnál bonyolultabb teóriákat kezdett el gyártani. Nem részletezem, de azt elárulom, hogy rám nézve egyik sem volt kedvező. Nagyon meleg volt, így hát bementem a benzinkútra egy üdítőért aztán leültem az árnyékba és vártam. Közben meg turbóztattam az agyam és a szám szélét rágtam. Mi a frász lehet? Aztán nem túl sok várakozás után csörgött a telefonom. A Papám volt.
„Na, mi újság? Mi hír van?”-próbáltam lazának tűnni.
„Na, beszéltem a Professzor úrral.”-tért a lényegre a Papám.”Elcserélték a CT felvételed egy másik beteggel. Nem a te szíveddel van a baj.”
Furcsa dolog ez a fajta, önző megkönnyebbülés: Hála Istennek! Nem velem van a baj! Óriási felszabadulás volt. Egyszerűen nem tudtam arra gondolni, hogy a rohadt életbe lehetnek ilyen felelőtlenek a CT-vizsgálóban. Én csak annak örültem nagyon, hogy van egy gond, ami már nincs. Írtam korábban, hogy egy probléma csak úgy nem tud eltűnni. Hát el tud. Így. De ahogy az energia sem vész el, a probléma sem, csak átalakul. Másnál ez sajnos meg fog jelenni. De ez akkor nem érdekelt. Csak rettentően örültem. Miután ezt kitárgyaltuk, a Papám folytatta.
„Abban maradtunk így hát a Professzor úrral, hogy június 29-én, Hétfőn lenne a műtét. Előző pénteken már be kellene menni a kórházba, betegfelvételre, de a hétvégére hazamehetsz. Vasárnap délután kellene befeküdni. Három hét lesz az esküvőig, ami szerinte elég idő lesz ahhoz, hogy megtarthassátok.”
Utóbbi hírnek különösen örültem.
„Tehát tíz napom van még.”-gondoltam. Érdekes módon ettől a pillanattól kezdve már nem azt gondoltam, hogy túl kevés, hanem hogy túl sok. A dolgok valahogy a helyükre kerültek hirtelen és arra gondoltam, hogy tényleg nincs más módja, csak a műtét az egyetlen lehetőség a gyógyulásra. Azon viszont essek már túl minél hamarabb! A hátra lévő tíz napban inkább a türelmetlenség volt rám jellemző, mint a halogatás. Bizonyos értelemben, már nagyon vártam a műtétet.
Szóval, tíz nap. Rendben. Akkor addig nincs más feladat, mint a felkészülés a kórházi napokra.
Mindamellett a motorozás, a síelésen kívül, az egyetlen dolog, ami képes teljesen kikapcsolni, és a körülöttem zajló eseményekből kirántani. Most éppen erre volt szükségem.
Az előző napi hír, miszerint a gyomrom mellett a szívemmel is van valami baj, teljesen kiborított. Megint nyugtatóra volt szükségem előző éjjel, hogy elaludjak. Még az sem segített, hogy a saját ágyamban aludhattam. Csütörtök délután hazamentünk. Abban maradtunk a professzor úrral, hogy a Papám fog vele beszélni pénteken. Ezért nem érdemes Pécsett maradni. Szerencsére a bogyó segítségével viszonylag könnyen sikerült elaludni.
Reggel 6-kor azonban már ébren voltam, és mivel az időjárás kedvezett a motorozásnak, nyilvánvaló volt számomra, hogy elhúzzak egy kicsit hazulról. Összeszedelőzködtem hát, megreggeliztem és már mentem is.
Sokat kavirnyáztam a Pilisben, mentem hegyre fel és völgybe le. Van egy átjáró, ami Szentendrét és Visegrádot köti össze Pilisszentlászlón keresztül, amit különösen kedvelek. Ezt vettem célba. Nem mondom, hogy nem gondoltam a dolgaimra, de valahogy tényleg segített ez a természetes nyugtató. Már elhagytam Pilisszentlászlót, amikor éreztem, hogy a kabátom zsebében elkezd zizegni a telefonom. Rögtön arra gondoltam, hogy a papám telefonál, mert már végzett a professzornál. A telefonomat nyilván nem tudtam elővenni, de a motorom órájára pillantottam. 9 óra múlt nem sokkal. Gyors matek után rájöttem, hogy ez még nem lehet ő. Túl korán van. Ennyi idő alatt nem végezhetett. Ha meg más hív, az nem lehet olyan fontos. Nem álltam meg, mentem tovább.
Gyönyörű ez az út, tényleg felüdülés a városi szemnek. Ha motoron megy az ember, akkor még az erdő illatait is érezheti. Én is nagyokat haraptam a levegőbe. Aztán sok sok kanyar után kiértem a 11-es útra és elfordultam balra, Visegrád felé. Visegrádnál egy benzinkútnál adtam magamnak egy kis pihenőt. Mikor megálltam és megnéztem ki telefonált, meglepődtem. A papám volt. Gyorsan felhívtam, de nem vette fel. Felhívtam a bátyám, de ő nem tudta, hogy miről lehet szó. Az agyam persze egyből beindult és bonyolultnál bonyolultabb teóriákat kezdett el gyártani. Nem részletezem, de azt elárulom, hogy rám nézve egyik sem volt kedvező. Nagyon meleg volt, így hát bementem a benzinkútra egy üdítőért aztán leültem az árnyékba és vártam. Közben meg turbóztattam az agyam és a szám szélét rágtam. Mi a frász lehet? Aztán nem túl sok várakozás után csörgött a telefonom. A Papám volt.
„Na, mi újság? Mi hír van?”-próbáltam lazának tűnni.
„Na, beszéltem a Professzor úrral.”-tért a lényegre a Papám.”Elcserélték a CT felvételed egy másik beteggel. Nem a te szíveddel van a baj.”
Furcsa dolog ez a fajta, önző megkönnyebbülés: Hála Istennek! Nem velem van a baj! Óriási felszabadulás volt. Egyszerűen nem tudtam arra gondolni, hogy a rohadt életbe lehetnek ilyen felelőtlenek a CT-vizsgálóban. Én csak annak örültem nagyon, hogy van egy gond, ami már nincs. Írtam korábban, hogy egy probléma csak úgy nem tud eltűnni. Hát el tud. Így. De ahogy az energia sem vész el, a probléma sem, csak átalakul. Másnál ez sajnos meg fog jelenni. De ez akkor nem érdekelt. Csak rettentően örültem. Miután ezt kitárgyaltuk, a Papám folytatta.
„Abban maradtunk így hát a Professzor úrral, hogy június 29-én, Hétfőn lenne a műtét. Előző pénteken már be kellene menni a kórházba, betegfelvételre, de a hétvégére hazamehetsz. Vasárnap délután kellene befeküdni. Három hét lesz az esküvőig, ami szerinte elég idő lesz ahhoz, hogy megtarthassátok.”
Utóbbi hírnek különösen örültem.
„Tehát tíz napom van még.”-gondoltam. Érdekes módon ettől a pillanattól kezdve már nem azt gondoltam, hogy túl kevés, hanem hogy túl sok. A dolgok valahogy a helyükre kerültek hirtelen és arra gondoltam, hogy tényleg nincs más módja, csak a műtét az egyetlen lehetőség a gyógyulásra. Azon viszont essek már túl minél hamarabb! A hátra lévő tíz napban inkább a türelmetlenség volt rám jellemző, mint a halogatás. Bizonyos értelemben, már nagyon vártam a műtétet.
Szóval, tíz nap. Rendben. Akkor addig nincs más feladat, mint a felkészülés a kórházi napokra.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)